„Racionális döntések eredménye, hogy még életben vagyok" - Egy farkasok között (is) élő család otthonában jártunk

Horkai Zoltán Gödöllő határában él a családjával; egy négyhektáros birtokon osztoznak 26 farkassal, 6 medvével, 130 szarvassal, de van itt hiúz, mosómedve, vaddisznó, házi sertés, tehén, ló és pár kutya is. A Horkai Animal Training Centerért évek óta rajonganak a rendezők, legyen szó természet-, játék- vagy reklámfilmről; tudják, hogy a Zoltán közreműködésével készülő állatos jelenetek tökéletesek lesznek. Jónap Rita írása.

A Mafilm egykori telephelyén járunk. A nyolcvanas években itt forgatták a Lutra című filmet, az egykori vadászházban ma Horkai Zoltán él párjával, dr. Újvári Dóra etológussal és két gyermekükkel. Elsősorban európai állatokat tartanak, egy részükkel forgatnak, mellette jó minőségű szarvast tenyésztenek, utódaikat eladják külföldre állományjavítás céljából.

INKÁBB A FARKAS

A ház előtt telepszünk le beszélgetni, alig pár méterre tőlünk farkasok, medvék bóklásznak a kifutókban. Mielőtt leülnénk, Zoltán elcsomagol egy nagy halom összegyűjtött puha farkasszőrt, később pulóver lesz belőle. Kavargatja a kávéját, és belekezd a történetbe, amely arról szól, hogyan lett belőle „farkasember”. – Szüleim a vendéglátás irányába tereltek, ami érthető, hiszen panziót üzemeltettünk a XII. kerületben. Szerettem is azt a munkát, de amikor a farkasom kicibálta a vendégek ingét, gatyáját a szobákból, akkor azt mondta az apám, hogy választanom kell. Nem emlékszem a napra, amikor elkezdtem farkasra vágyni, mert mindig ezt akartam. Az első farkasomat erről a gödöllői telepről hoztam az egyetem után, 1994-ben még szabadon tarthatott az ember bármilyen állatot. Azt mondtam apámnak, hogy inkább a farkas. Akkoriban a szűkös anyagi keretek miatt szörnyű körülmények között éltek itt az állatok, de szerencsére jött egy lehetőség, hogy támogatást szerezzünk a medvéknek. Ebbe én is besegítettem, akkor hoztuk létre a veresegyházi medvemenhelyet. Az állatok felügyelője ment a medvékkel, és én kaptam a feladatot, hogy ezt a telepet rendbe tegyem. Nem sokkal előtte egy svájci természetfilmes farkasokról forgatott Erdélyben, de kevés vadon élő állatot talált, ezért megkerestek, hogy dublőrködne-e az enyém. Kimentünk Csillebércre, a farkas rohangált, belenézett a kamerába, elment, visszajött, számukra ez fantasztikus volt. A fi lm több fesztiválra eljutott, híre ment a „színész farkasnak”, különösen az osztrákoknak tetszett, akik felkértek, hogy az Ötziről, a jégbe fagyott emberről szóló fi lm forgatásán vegyünk részt. Azóta beletanultam a filmezésbe, rengeteg háziállattal és vadállattal forgattam már. Mindig azt kérdezik, miért nem akarnak elmenni, ha ott vagyunk a természetben. A válasz egyszerű: mert én etettem cumisüvegből, én gondoskodtam róluk kicsi koruktól fogva, ha akarnám, sem tudnám lerázni őket. A vadállatok esetében az a megoldás, hogy megtartom őket kölyöknek, és megmarad köztünk ez a rendkívül szoros kapcsolat.

TIZENKILENC ÖLTÉS

Zoltán úgy bánik az állattal, mintha az anyja lenne, ami szavak nélkül is érti minden megnyilvánulását. Szerinte ehhez mi, emberek bénák vagyunk, de azért küzdhetünk, hogy jobban megismerjük őket. Egy anya nem vág rá a kölykére, nem bünteti, ezért ő sem teszi.

– Racionális döntések eredménye, hogy még életben vagyok. Tudom, melyik állattal, meddig lehet elmenni. A bizalmi kapcsolaton múlik mindannyiunk jólléte és biztonsága, ezzel egyikünk sem él vissza. Mindaddig, amíg ez megvan, én alakítom a kapcsolatot, aminek harmonikusnak kell lennie. Nyilván én is hibázom. Van tizenkilenc öltés az arcomban, kezemen, itt-ott, farkas is, medve is megtépett már, a mosómedvét megúsztam, pedig az nagyon durva tud lenni, igaz, nem tud megölni, ahogy a róka sem. Ami a legjobban megszaggatott, azt tudtuk kezelni, mert egyedül volt, de amikor három farkas jött rám, az sokkal csúnyább véget érhetett volna. Szerencsém volt, mert mindig volt ott valaki, amikor megsebesültem. Amikor a legdurvább sérülést szenvedtem, én voltam a hülye, mert még bele akartam sűríteni a napomba az oltást, ami ráért volna később is. A legnagyobb párzási időszakban ez nem volt szerencsés. Az egyik szuka jelezte felém, hogy na, csak figyeljek, mert ő még megkóstol majd. Kiröhögtem. Dóri sorban felemelte a farkasokat, odavitte őket a kerítéshez, a doki beoltotta, de maradt kettő, akikhez nem fért oda, mert a vezérszuka nem engedte. Én kintről okoskodtam, hogy miért ment be durung nélkül, hiszen ezek bolondok, miközben már mentem is be. Az egyiket beraktam egy ketrecbe, megfogtam a másikat, hogy azt is betegyem. Nem is tudom, mit gondoltam. Stresszben voltak, fel voltak pörögve, hogy bementünk, hogy ott volt az állatorvos. Ahogy a másikat beraktam, az első kiszabadult, ráfogott a lábamra, adtam neki egy taslit, és a következő másodpercben már az arcomon volt. Dóri próbálta leütni, én kiforgattam az állatot, végül az egyik kolléga lecsapta. Engem bevittek a kórházba, nagyon szépen összevarrtak, öt nap múlva engedtek ki. Addig az a ketrecben maradt, és más lett a vezérszuka. Évekkel később újra összekaptak, Dóri telefonált, hogy ölik egymást, de kétszáz kilométerre voltam, nem tudtam mit csinálni. Nem vállaljuk a rizikót, hogy bemenjen valaki, az ember biztonsága mindennél előrébb való. Folyton döntéseket kell hozni, sorsokról, életekről, és ez néha nehéz. Az egyik nap születik egy kis szarvas, ami csodálatos élmény, majd rá két napra meghal egy másik, amelyikkel több mint tizenöt éves közös múltunk van, és én nem szomorkodhatok.

A teljes riportot a Nők Lapja 2018/28. lapszámában olvashatjátok el. A magazint július 11-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Jónap Rita

Fotó: Falus Kriszta