„Képes vagyok meglátni a szivárványt" - Címlapinterjú Udvaros Dorottyával

Papírja van róla, hogy nem tagja az angol királyi családnak, és nem is szeretne az lenni. Hiába Magyarország egyik vezető színésznője, úgy gondolja, időnként neki is szüksége van arra, hogy valaki „helyre tegye”. De annak az illetőnek aztán legyen igaza, mert ha nem, akkor megnézheti magát… Szegő András ennek tudatában eredt az igazság nyomába. Szegő András interjúja.

Udvaros Dorottya

– Évekkel ezelőtt kopaszra vágattad a hajad egy szerep kedvéért…

– Még a Bárka Színház időszakában történt.

– Az engem akkor nagyon megdöbbentett, hogy mit meg nem teszel, hogy hitelesebb legyél egy nem is túl jelentős szerepért.

– De, ugye, nem lepett meg…?

– Nem, de azóta is időről időre eltöprengek azon, hogy meddig megyünk, mehetünk el például egy szerepért vagy egy cikkért, egy eredményért, egy munkáért, egy emberért…

– Ezt nem tudom neked megválaszolni. Tudod, hogy semmi tudatosság nincs az életemben. Igyekszem tisztességes maradni, nem bántani senkit, de, túl ezen, mindig a helyzetnek megfelelően döntök. Hol jól, hol rosszul…

– Ma is lenyíratnád kopaszra?

– Ha látom, ha érzem, hogy van értelme, hogy van miért, hogy egy alakítás erősebb, hitelesebb lehet általa, akkor minden további nélkül. Viszont, ha csupán arról lenne szó, hogy így jobban lehet reklámozni a darabot, oda lehetne hívni tíz tévétársaságot és húsz bulvárlapot, és palávert csapni, hogy „jé, kopasz az Udvaros!”, akkor elküldöm a francba, aki ilyen hülyeséget kitalált. Az előadásért mindent, a linkségért semmit!

– Emlékszem több olyan próbára, amikor már az ország egyik vezető színésznője voltál, és mégis elég nyersen leszidott a rendező, te pedig mosolyogva, zokszó nélkül tudomásul vetted.

– Biztosan nem jól csináltam valamit, és akkor joggal szidott le. Az én érdekemben, hogy majd az előadáson jól csináljam.

– De volt, hogy nagyon jól csináltál valamit, és mégis egzecíroztatott…

– Olyankor azért – hajaj! – szokott lenni zokszó! Tudok ám én nagyon makacs és eltökélt is lenni, ha biztos vagyok az igazamban! A színházi próbafolyamat nem kedélyes kávéházi csacsogás, hanem kemény, kegyetlen, szenvedélyes harcok sorozata. Sok akarat csap össze, sokféle igazság.

– És te képes vagy harcolni? Sebződni, és sebeket ejteni?

– Ez egy ilyen pálya. Csak így éri meg. Néha tényleg ráérez valamire az ember, és zsigerből jól csinálja, de ez a legritkább eset. A zöme azzal kezdődik, hogy önmagammal kezdek el küszködni. Először, hogy megértsem annak a lényegét, aztán, hogy ráérezzek, miként is szeretném, miként is kéne majd a színpadon megvalósítani. Olvasom, hogy írók, festők, szobrászok milyen kegyetlen küzdelmeket vívnak alkotás közben önmagukkal, pedig előttük csak üres papír, vászon vagy gránitdarab van, nekünk pedig más emberek elképzelésein, akaratán keresztül kell megvalósítani azt, amit éppen a legjobbnak gondolunk. Amikor elolvastam a darabot, én is mást képzelek róla, a rendező is, a partner is, a többi színésztárs is. Ezek ütköznek próbáról próbára, és ugyan ki az, aki biztosan el tudja dönteni, hogy ezek közül kinek van igaza, melyik a jó?

– Ilyenkor a hatalmi helyzet hozhat megoldást: mit mond a rendező, vagy a legtekintélyesebb színész…

– Régen rossz, ha így dől el valami. Szerintem nem rangnak, beosztásnak, hanem kizárólag a tehetségnek lenne szabad döntőnek lennie. Az ügy, az előadás a lényeg.

– Mikor éreztél rá a saját tehetségedre?

– Az még várat magára. Soha nem éreztem, de nem is érdekelt a kérdés. Szerintem, aki ilyesfajta pályára megy, az valamit legbelül nagyon akar, és eleve bíznia kell abban, hogy ehhez megvan a képessége. Valamiféle motor működik, és az hajtja, határozza meg, hogy neki ezt kell csinálnia.

– Neked mi volt ez a hajtóerő? A szereplés, a siker, a játék?

Udvaros Dorottya válaszát és az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/28. lapszámában olvashatjátok el. A magazint július 11-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Emmer László