Hazudni vagy nem hazudni? A füllentések nyomában

Ha valaki azt állítja, hogy mindig igazat mond, biztosan hazudik. Hiszen a szentek, próféták és egyéb csodalények kivételével nemigen létezik olyan ember, aki soha nem esett a füllentés vagy a nagyotmondás bűnébe. De vajon működne a világ, ha tökéletesen őszinték lennénk egymáshoz? V. Kulcsár Ildikó írása.

Játsszunk el a gondolattal, mi történne, ha egy kétgyerekes anyuka hozzájutna egy doboz őszinteségpasztillához, és reggel adna belőle az egész családnak! Őt és az apukát valószínűleg még aznap kirúgnák a munkahelyéről, a gyerekek pedig igazgatói intővel érkeznének haza az iskolából. Mert ha e csudagyógyszer hatására kimondanák mindazt, amit gondolnak, felborulna a kocka formájúra gyúrt világ… Például az anyuka csöndes bólintás helyett közölné a férfi főnökével, hogy a száznyolcvan centije mellé csak maroknyi agyat kapott a teremtőtől, az apuka elmagyarázná a feljebbvalójának, aljasnak tartja, mert megint a talpnyalóinak adott jutalmat, a nyolcadikos fiú megmondaná a történelemtanárának, hogy kibírhatatlanul unalmasak az órái, az ötödikes kislány pedig közölné az osztályfőnökével, hogy gusztustalanul kivételezik az igazgató fiával. Szerencsére még nem találtak fel ilyen pasztillát, tehát a játszmákkal és elhallgatásokkal bélelt életeink nem borulnak fel. Szerencsére? Eszerint jó, hogy időben megtanulunk sunyulni, csöndben maradni, és ha szükségesnek tartjuk, hazudni is?

REPÜLŐ ELEFÁNT, ELADOTT EIFFEL-TORONY

Füllent, blöfföl, nagyot mond, megtéveszt, ferdít, csúsztat, elhallgat, szépít, lódít, megvezet, kohol, kamuzik… Nem véletlen, hogy sok szavunk van a hazugságra, hiszen az igazság elferdítésének ezer az arca, és nagy a különbség hazugság és hazugság között. Mondhatják persze Savonarola szigorával, hogy egy állítás vagy igaz, vagy nem, s aki nem mond igazat, bűnt követ el embertársai ellen. De mint minden kategorikus ítélet, ez is túlzó leegyszerűsítés. Mert bizony egészen más, ha egy kicsi gyerek azt állítja az anyai kérdések kereszttüzében, hogy a kutyájuk vette ki a mélyhűtőből a fagyit, vagy ha valaki azt mondja az elkeseredett barátnőjének, hogy nem áll rosszul az új ruhája, miközben látja, hogy kövéríti. És megint más, ha valaki tudatosan, ártó szándékkal hazudik, mint Shakespeare Jagója, Katona József Biberachja vagy épp Victor Lustig, aki eladta az Eiffel-tornyot… És mit gondoljunk az afféle hazugságokról, amikor egy pici gyerek belelendül a mesélésbe, és azt állítja, hogy repülő elefántokkal és kék fülű nyuszikkal találkozott? Hazugságnak tarthatjuk-e, amikor egy óvodás kisfiú kitalál magának egy huncut barátot, elnevezi Kinkinek, és még az iskola első osztályába is „magával viszi”? Ugyanis Kinki mindent megcsinál, amit ő nem mer, nem tud, vagy nem akar. Éjszaka felkel, kieszi a hűtőt, szétszórja a játékokat, és elveri az osztály legerősebb gyerekét.

KETTŐVEL OSSZ, JUTALMAZD AZ IGAZAT!

– Közel hároméves korig a gyerekek keverik a valóságot a fantáziavilágukkal, azaz nemigen tudnak különbséget tenni álom és valóság között – mondja Kalamár Hajnalka szakpszichológus. – A szülőknek nem kell megijedniük, ha a kicsi sokat „színez”, mert ő csak azt meséli el valóságként, amire vágyik, vagy amiről fantáziál. Az ilyesféle „igazat nem mondás” esetén legfeljebb azt hasznos megjegyezni, hogy „már megint milyen érdekeset gondoltál ki…”. Egyébként e gyerekes nagyotmondás sok extrovertált felnőttre is jellemző. Gondoljunk azokra az ismerőseinkre, akik általában a társaság középpontjai, mert szórakoztatóak, ontják a sztorikat, de mindenki tudja, hogy a történeteiket el kell osztani kettővel! Készséggel elhisszük, érdekes volt, amit átéltek, de biztosan nem annyira, ahogy előadják… Visszatérve a kisgyermekkori kezdetekre, fontos megemlítenünk egy másik hazugságtípust is, amelynek célja a büntetés elkerülése, az elkövetett vétség leplezése. Bár az sem ritka, hogy a gyerek azért nem mond igazat, mert nem akarja a szüleit elszomorítani. Ezt érzelmi hazugságnak nevezzük, aminek szerves folytatása a felnőttkori kegyes hazugság.

A gyerekek fantáziája hatalmas. A tányér magától ugrik le az asztalról, a veszekedést, verekedést mindig más kezdi, a tanító néni mindenkinek megbocsát, ha be nem áll a szája óra közben, csak a mi gyerekünket bünteti, Karinthy Tanár úr kérem című remekében az iskola kapuját is elviszik, így nem lehet átvenni a bizonyítványt… Kalamár Hajnalka szerint az efféle, mosolyra is késztető füllentések ellensúlyozására jó módszer az igazmondás jutalmazása. „Mondd meg az igazat, ami akkor is dicséretes, ha hibát követtél el, ezzel szemben a hazugságért büntetés jár!” S ha egy családban nem fenyegető, hanem nyílt, elfogadó a légkör, ha a szülői minta nem a hazugságról szól – a vendégek távoztával nem azt hallgatja a gyerek, hogy az addig ajnározott ismerősök hülyék –, akkor van esély arra, hogy nem válik életformájává a hazudozás. Jó példa erre egy rokonszenves gyerekorvos véleménye.

– Ritkán hazudok, mert fárasztó. A hazug embernek meg kell jegyeznie, mit mesélt tegnapelőtt vagy a múlt héten. Rengeteget dolgozom, tele a fejem a családom és a betegeim problémáival, nincs szabad vegyértékem erre. Csak akkor ferdítem el az igazságot, ha meg kell magam védeni – elkésem valahonnan, finoman akarok elhárítani egy meghívást… –, vagy nem szeretnék egy (túl)érzékeny embert durván megbántani. Én a kegyes hazugságokat sem kedvelem, ezért mondom meg a kis betegeim szüleinek az igazságot. Élhetőbb lenne a világ, ha igazmondásra törekednénk! Bár ha a gyerekeim tanáraival beszélgetek, én is álarcot öltök. Mert bajt hoznék a fejükre, ha őszintén kimondanám, amit gondolok, pedig az elhallgatás is hazugság. Ez szomorú…

A teljes cikket a Nők Lapja 2018/28. lapszámában olvashatjátok el. A magazint július 11-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: 123RF