„Meg kellett érnem a szabadságra” – Címlapinterjú Rost Andreával

Sietünk az autójához, mivel a címlapfotózás elhúzódott, és már indulnia kell a Művészetek Palotájába. Most nem fellép, szórakozni fog, és ha már így hozta az élet, egyedül is örömmel beül egy olyan előadásra, ami érdekli. Szokatlan körülmények között készül ez az interjú: Rost Andrea autójában, a délutáni Budapest forgalmában. Az anyósülésen Szigeti Hajni.

Az autó piros és nőies, testhez simuló. Klasszikus zene szólal meg, ahogy elindul a motor, de Andrea lehalkítja, hogy tudjunk beszélgetni.

– Az autóban mit hallgat?

– Nem is tudom, mi van épp bent, mert az autóban általában dolgozom – leginkább telefonálok. Ezen a sárgán még átmegyünk, nyugalom.

– Nem izgulok. Szeret vezetni?

– Nagyon. Ha valami bajom van, előfordul, hogy beülök az autóba, és csak megyek. Megnyugtat a vezetés, jól tudok gondolkodni közben.

– Ha fellépés előtt izgatott, hogyan nyugtatja meg magát?

– Jógalégzéssel. Illetve arra szoktam gondolni, hogy de jó, itt van Mozart, itt van Verdi, és a zenéjükbe mindenféle segítséget belekomponáltak, úgyhogy nem kell félnem, mert ők segíteni fognak.

– Milyen fogódzókat adnak?

– Felvezetést, megpihenést…

– Mikor izgult utoljára?

– A lányommal, Eszterrel most indult a közös turnénk. Amikor már ott álltunk egy órával az első koncert előtt, azt éreztem, hogy úgy izgulok, mint még soha. Elkezdtem keresni az okát. Rájöttem, hogy hát persze, egy anya a gyerekéért sokkal jobban izgul, mint magáért valaha is. Amit Eszter fog csinálni a színpadon, arra nincs ráhatásom, azt nem tudom befolyásolni. De ebben pont ez a szép: hagyni kell a gyerekeket, hogy megmutathassák, mit tudnak és hogyan. Én soha nem erőltettem semmit a gyerekeimre.

– Énekelnek duettet is?

– A ráadásokban talán, de egyébként nem. Én csinálom azt, amit egész életemben: operát énekelek. Eszter pedig, aki elvégezte a Zeneakadémia ének tanszakát, és le is diplomázott, a belcanto énekstílust az elektronikus zenével ötvözi. Ő írja a dallamot és a dalok angol szövegét, Tarr Bernadett komponálja a zenét. Egyébként pont tegnap kérdeztem tőle, hogy ha már megtartja a belcantót, akkor miért nem olasz szövegeket ír? Azt mondta, hogy azért, mert így valóban elválik az operától ez a műfaj, és így lesz egyedi, amit kitalált.

– Eszter édesapja, a volt férje, Harazdy Miklós zongoraművész kíséri önöket. Nem minden családban lenne egyértelmű, hogy ebben a felállásban dolgoznak együtt.

– Talán a tiszteleten és a végtelen elfogadáson múlik. Nagyon régen nem élek már együtt a gyerekeim édesapjával, de barátságban vagyunk vele és a mostani feleségével is. Az, hogy Eszterrel működni fog a közös munka, számomra természetes volt, mások kérdezgették, hogy biztos ezt akarom-e, ezt akar ja-e Eszter, nem lesznek-e nézeteltérések? Nekem ezek eszembe sem jutottak. Felnézek a lányomra azért, mert hasonló pályát választott, mint az anyja, de mégis másképp fogalmazza meg az útját. Benne alkotó tehetség van, és ezt nagyon becsülöm.

– A lánya Berlinben él?

– Igen, a fiam, Máté pedig Zürichben. Mindketten megtalálták a helyüket, és hogy ez hol van, teljesen mindegy, legyenek boldogok, találják meg a hivatásukat.

– Máténak is van művészi vénája?

– Nagyon jól fest és dobol, volt is egy heavy metal zenekara még a berlini gimnáziumi évei alatt.

– Meghallgatta őket?

– A házunk pincéjében gyakoroltak, és eljártam a koncertjeikre, nagyon ügyesek voltak. Büszke voltam rá, hogy ő a zenekar lelke, ő fogta össze a fiúkat. Mára ezt letette, hotel és turizmus menedzsmentet tanult. Svájcban tavaly június óta a Tesla cég alkalmazottja. Épp most látogattam meg, és nála lakhattam, így mosolyogva néztem végig reggelente, ahogy Verdi Requiemjének tételeire ébred és készülődik. A zene benne él továbbra is.

– Hiányoznak a házból a gyerekek?

– Nagyon. Ötven felett szerintem rengeteg nő nem találja a helyét. A gyerekek kirepültek, a munkahelyen jönnek a fiatalok, és megfogalmazódik a kérdés: mihez kezdjünk magunkkal? Szerintem ilyenkor kell elővenni az álmokat, amelyekre eddig nem volt idő. Nekem ilyen álmom volt, hogy átadjam, amit tudok, de másképp, mint a mesterkurzusaimon. Számomra ezért ajándék az, hogy a Pető Intézet jószolgálati nagykövete lehetek december óta. Az éneklés szeretetét szeretném átadni ezeknek a gyerekeknek. Bejárok hozzájuk a kóruspróbáikra. Volt már egy énekversenyük, és utána az összes résztvevőt elvittük a Müpába egy koncertre.

– Hogy reagáltak?

– Olyan boldogok voltak! Fantasztikusan figyelmesek ezek a gyerekek a társaikkal szemben. A mozgáskorlátozottságuk miatt segítségre szorulnak, de egymásnak is segítenek egészen megható szeretettel. Számomra nagy feladat köztük lenni, régóta szerettem volna erre az útra lépni. Korábban ékszereket terveztem – az is egy álom volt, ami most picit alszik.

– Mióta felszabadult annyira, hogy belevág abba, amihez kedve van?

Rost Andrea válaszát és az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/17. lapszámában olvashatjátok el!

Szöveg: Szigeti Hajni

Fotó: Sárosi Zoltán