A magyar Maestro - Madaras Gergely karmester élettörténete

Vezető, pszichológus, kolléga, varázsló, bohóc, apafigura, és olykor zsarnok: Madaras Gergely szerint mindezek a szerepek hozzátartoznak a jó karmester tennivalóihoz. Az idén harminchárom éves muzsikus történelmet ír Belgiumban: amikor jövő szeptemberben elkezdi ott a munkáját, a legnagyobb belga zenekar, a Liège-i Királyi Filharmonikusok történetének legfiatalabb zeneigazgatója lesz. Mörk Leonóra írása.

– Nem fiatal karmesternek érzem magam, hanem karmesternek, aki fiatal: frissen, energikusan és szenvedélyesen állok hozzá a zenéhez, ugyanakkor már van tapasztalatom és mondanivalóm a saját világomról, a saját generációmról – fogalmaz Madaras Gergely, akinek az az irigylésre méltó helyzet jutott, hogy már gyerekként tudta, mivel szeretne foglalkozni felnőttként. Ötéves korában, amikor a szülei elvitték táncházba, beleszeretett a bőgőbe, utána hegedülni tanult, később fuvolázni. Aztán tizenegy évesen beülhetett a Budapesti Fesztiválzenekar próbájára, ahol egy idős úr dolgozott Bartók Concertóján.

– Lenyűgözött azzal, amit a kezével művelt, ahogyan a zenészekkel bánt, ahogyan pillanatok alatt össze tudta hozni őket egy csapattá, mégis kiemelve az egyéni tehetségüket – emlékszik vissza. – Bármilyen kicsi voltam, ez már akkor feltűnt, és rögtön elhatároztam, hogy majd én is ezt szeretném csinálni. A nagyon karakteres, határozott idős urat egyébként Solti Györgynek hívták.

MEGTANULNI REPÜLNI

A nem muzsikusokból álló, de zeneszerető családban nevelkedő kisfiú ettől kezdve rendületlenül haladt előre az útján, a hidegkúti Waldorf-gimnázium mellett fuvolát, zeneszerzést és hegedűt tanult a Bartók Béla Konzervatóriumban, ahol megismerte későbbi feleségét, Győri Noémi fuvolaművészt is. Hogy végre vezényelhessen, megalakították a Budapesti Ifjúsági Szimfonikus Zenekart, illetve létrehoztak egy fesztivált.

– A székek pakolásától a hangszerek beszerzésén át a plakátozásig, a pályázatok megírásáig, a kották fénymásolásáig, a zenészek hívogatásáig, a vezénylésig, illetve fuvolázásig mindent Noémivel ketten csináltunk, így megtanultam, hogyan működik kívülről-belülről egy zenekar. Mindazt, amit itt és később az életem során tapasztaltam, fel tudom használni ahhoz, hogy jó karmester legyek: egyszerre vezető, pszichológus, kolléga, varázséó, bohóc, apafigura, és néha zsarnok.

Ezután a budapesti Zeneakadémia következett fuvola szakon, ezzel párhuzamosan pedig a bécsi Zeneművészeti Egyetem karmesterképzése. Ott olyan egyéniségek tanultak előtte, mint Abbado, Muti, Harnoncourt vagy a Fischer testvérek – említi a legnagyobbak nevét. Kívülállóként persze nehéz elképzelni, hogyan sajátítja el a mesterségét egy karmester, aki ötévnyi egyetemi képzés után lát neki valódi tapasztalatokat szerezni; valahogyan úgy, ahogy a pilóta elkezd szimulátor helyett valódi repülőt vezetni.

– A repült órák száma nálunk is hihetetlenül fontos. Az egyetemen az elméleti órákra esik a hangsúly, illetve két zongorán egyszerre játszó kollégákat vezényelünk. Emellett alkalomadtán zenekar elé is állunk, de nagyon sokba kerül egy zenekart odahívni csak azért, hogy gyakorolhassunk rajtuk, ráadásul ez még mindig csak nagyon halványan képezi le az igazi karmesterséget. A feladat nem az, hogy a zenészek egyszerre játsszanak, ez alapkövetelmény. A lényeg az, hogy a zene együtt hullámozzon, a frázisok lejtése, az artikuláció egy közös zenei elképzelés mentén szülessen meg, a zenei irány koherens legyen. Ezt az én feladatom megteremteni. Az igazi kapcsolat zenekar és karmester között a gyors reakcióban rejlik. Olyan ez, mint amikor az olasz séf elmegy Kuala Lumpurban a piacra, és megpróbálja beszerezni a bolognai ragu alapanyagait, amik ott nyilván teljesen mások, mint odahaza. Az a bolognai tehát csak akkor lesz jó és a helyiek körében is népszerű, ha a séf megpróbálja az ottani sajátosságokra és körülményekre reagálva elkészíteni, mégis úgy, hogy felismerhető legyen rajta a saját kézjegye. A mai muzsikusok nosztalgiával gondolhatnak vissza azokra az időkre, amikor az 1980-as években az egész országot a képernyő elé ültették a Magyar Televízió karmesterversenyei. Akkoriban ezek az adások annyira népszerűek voltak, hogy még kabaréjelenet is született róluk. – Egészen más egy ilyen verseny társadalomra gyakorolt hatása, ha az az egyetlen létező tévéadón megy, miközben nincs internet, nincs mobiltelefon – véli a muzsikus, aki nemzetközi karrierje elindulását nem utolsósorban annak köszönheti, hogy 2011-ben a világ egyik legrangosabb karmesterversenyén, Besançonban a három legjobb versenyző közé került. Ez hozta meg számára a lehetőséget, hogy a francia Orchestre Dijon Bourgogne zeneigazgatója legyen, ami mellett 2014 óta a Savaria Szimfonikus Zenekar vezető karmestereként is dolgozik Szombathelyen.

A teljes cikket a Nők Lapja 2018/16. lapszámában olvashatjátok el. A magazint április 18-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Mörk Leonóra

Fotó: Körmendi Imre