A rászorulók őrangyala - Dudás Gyula, a Zala megyei Mozgássérültek Egyesületének elnöke

Csak egy könyv volt. Michael J. Fox, a Parkinson-kóros amerikai színész életrajza. De megváltoztatta az egész életét. Mióta felállt a lelki traumából, amit a súlyos betegség okozott, rátalált az igazi útjára. Dudás Gyula ma a Zala megyei Mozgássérültek Egyesületének elnökeként a rászorulók őrangyala. Koronczay Lilla írása.

Dudás Gyula

Az autóból feltűnően elegáns, fekete öltönyös férfi száll ki. Nagyon magas, és nagyon hivatalos. Csak nem ő az? Valahogy másnak képzeltem… A lakótelep egyik panelháza felé indul, int, hogy kövessük. A lépcsőház hátsó ajtaján nyitunk be, rajta kézzel írott tábla: ADOMÁNYBOLT. Észreveszem a rácsos ablakokon kívül lógó kabátokat. A férfi követi a tekintetem:

– A hét elején tettük ki őket, amikor a nagy hideg jött. Gondoltam, be se kelljen jönniük a rászorulóknak, csak leakasztanak egy kabátot, és máris nem fáznak. Eddig harminchatot vittek el…

ELÉG EGY MOSOLY

Egy idős, vacogó asszony éppen most próbálja fel az egyik meleg dzsekit. Ez de jó lenne! – burkolózik a vattás holmiba, ráncos, elnyűtt arca egészen beleveszik. Körülnéz, szabad-e elvinni. A férfi bólint, és tekintetében a szorongást hirtelen felváltja a sugárzó melegség… Belépünk a labirintusnak is beillő adományraktárba. Végeláthatatlan kabátsorok, egy külön helyiségben használt televíziókészülékek. A Szobakiadók Szövetsége lecserélte a tévéit, és mind itt kötött ki, szolgál magyarázattal a férfi . Sok nyugdíjasnak elromlik a készüléke, de csak szólniuk kell, és ő, Dudás Gyula azonnal akcióba lép…

– Gyakorlatilag bármit el tudok intézni – szögezi le a férfi . – Múltkor a Pannonhalmi Apátságnak kerítettem egy kerekesszéket, viszonzásul azért, hogy fogadták a Mozgássérült Egyesület tagságát. Bejárhattunk a könyvtártól elkezdve a restaurálóműhelyig mindent. Óriási élmény volt! És én szeretem, ha mindenki jól jár. Az adakozó és a megadományozott is. Hogy honnan szereztem kerekesszéket? Kihirdettem a tagság között, hogy van-e valakinél, ami esetleg feleslegessé vált. De gyűjtünk gyerekruhától kezdve élelmiszeren át a csizmáig mindent. Úgy kezdődött, hogy egy falusi családnak leégett a háza. Mindenük odaveszett, én szereztem nekik ruhaneműt, cipőt, ennivalót. Akkor ötlött fel bennem, hogy kellene egy adományközpontot létesíteni. És megnyitottunk. A ruhaneműt az önként jelentkező tagjaink hajtogatják, osztályozzák, hogy szépek legyenek. Általában rokkantnyugdíjasok, akik amúgy magányosan tengetnék a napjaikat, de most végre hasznosnak érezhetik magukat. Van egy klubhelyiségünk is – vezet be Gyula egy világos terembe. – Itt általában ünnepségeket, szülinapi bulikat szervezünk, van tibeti hangtál-foglalkozásunk, húsvéti kézműveskedés, még masszőrrel is szolgálhatunk, aki kérésre átdögönyözi a mozgásbetegeket. Aki hozzánk betér, mosolyogva távozik. És ennél több nekem nem kell!

NYÚJTSD A KEZED!

A kezdetben zárkózott férfiból dől a szó. Látnom kellett volna, meséli, amikor bevitték a türjei szociális otthonba a sok hálóruhát, köntöst, pelenkát, könyvet. A lakók azt sem tudták, hogyan hálálkodjanak! Mert sokszor csak ennyi kell, egy gesztus, hogy egy kiszolgáltatott ember jobban érezze magát. Gyula azóta tudja, mit ér például egy felnőtt pelenka, amióta az édesapja rákos lett, és kórházban feküdt. Napi egy papírpelenkát biztosított számára az intézmény, többre nem nyílt lehetőség. A fia azóta gyűjti a felnőtt papírpelenka-csomagokat. Ahol megmarad vagy feleslegessé válik, azt ő összegyűjti és elfuvarozza oda, ahol szükség van rá. Olyan, fogalmaz, mint valami közvetítő. Egyébként pedig szervezőzseni. Ezt abból látom, ahogy az adományboltban intézkedik. Egymás után veszi fel a hívásokat. Az egyik mozgássérültnek munka kellene, a másiknak mosógép, a harmadik tartós élelmiszert szeretne. És Gyula azonnal tudja, hová forduljon.

 

Gyula történetének folytatását a Nők Lapja 2018/15. lapszámában olvashatjátok el. A magazint 2018. április 11-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Bulla Bea