Királylány a feleségem: Szinetár Miklós mesél Hámori Ildikóról

Szinetár Miklós többek között arról mesélt Szegő Andrásnak, hogy melyek voltak azok a pillanatok, amelyek eldöntötték a sorsát: a felesége Hámori Ildikó lesz.

Szinetár Miklós

– Körülbelül tíz éve azt mesélted, hogy addigi hihetetlen gazdag és eseménydús életed folyamán akadt egy döntő mozzanat, amely minden bizonnyal kihatott egész sorsodra. Nevezetesen a hazai színházi élet nagy fenegyerekeként éppen rendezted a Petőfi Színházban az Egy szerelem három éjszakája című, immár klasszikussá vált musical ősbemutatóját, és a megannyi bálványozott színészóriás között, egy epizódszerepben egyszer csak kacagva belibbent a színre egy számodra addig ismeretlen főiskolás kislány…

– Igen, ekkor láttam először Hámori Ildikót, és egy szemvillanás alatt megérintett a varázsa. Nagyon kevesen tudják, hogy milyen irgalmatlanul nehéz dolog egy pillanat alatt, csupán a puszta megjelenéssel, egy kacajjal, egy huncut tekintettel, egy libbenéssel derűt kelteni a színpadon, milyen különleges képesség, milyen napsugaras tehetség kell hozzá! Akkor hevesen hatott rám ez a tüneményes élmény, és a kislányt jól megjegyeztem magamnak.

– Körülbelül öt éve már úgy mesélted, hogy két meghatározó pillanat is volt, amely eldöntötte életedet.

– Hát igen, aztán jött az a bizonyos Az ember tragédiája televíziós változata. Az angyalok karához kellettek fiatal hangok, és Gáti József, a főiskola akkori legendás beszédtanára feltétlenül ajánlotta egyik tanítványát, mert, mint mondta, egészen különleges képességekkel rendelkezik. Nos, ő Ildikó volt, aki megjelent, és néhány mondattal elképesztő légkört varázsolt a felvétel színhelyén, a rádió stúdiójában. Ez megint egy egészen különleges adottság, egy szemvillanás alatt, létükkel légkört, atmoszférát teremteni – ezt valóban csak kivételes adottságú emberek tudják. Válás után, úgymond’ szabad emberként, szabad szívvel voltam, persze, hogy megakadt a lelkem ezen az elbűvölő teremtésen.

– Ugyanakkor nemrégiben, amikor egy beszélgetésben idézted fel az életedet alakító fontos, sorsalakító momentumokat, immár három döntő mozzanatról meséltél…

– Hát igen, ahogyan múlnak az évek, úgy kerülnek felszínre újabb motivációk, úgy lesznek fontossá újabb mozzanatok, amelyek felett akkoriban elsiklottam, korábban talán jelentéktelennek véltem, és aztán az idő múlásával egyre inkább helyükre kerülnek, holott akkoriban nem éreztem nagy jelentőségét. Történt ugyanis, hogy az Egy szerelemmel vendégszereplésre Lengyelországba utazott a társulat, és a sors, a véletlen, vagy mi a csoda úgy hozta, hogy útközben, a buszon egymás mellé keveredtünk Ildikóval. Mit mondjak, egyáltalán nem bántam, hogy így alakult, sőt, a rendelkezésre álló időt igyekeztem maximálisan kihasználni, hogy mindent bedobjak, amivel reményeim szerint imponálni tudok neki.

– Azaz? Például?

– Az ilyenkor szokásos, amolyan kamaszos, nagyfiús manírok… Amilyenné ilyenkor rendre visszavedlünk, amikor éppenséggel hódítani szeretnénk. Emlékszem, kiskamasz koromban volt még egy első, mindent elsöprő hatalmas szerelmem, Horowitz Évike. Egyszer kibökte, hogy tetszik neki a lábam, és én attól kezdve, ha tehettem, rövidnadrágban jártam, különösen, amikor tudtam – vagy csak reméltem –, hogy találkozom vele. Aztán jött a háború, és egyik pillanatról a másikra nyoma veszett. Eltűnt, és soha később sem tudtam meg, hogy mi lett vele. A sarki házat, amelyben laktak, szétlőtték. Egyszer gyűjtöttem annyi bátorságot, és végigjártam azt a bizonyos szellemházat: minden lakásban csak halottakat találtam. Rettentő élmény volt! Egy életre szóló szörnyűség! Némi vigaszt csak az jelentett, hogy Évike nem volt közöttük. Talán túlélte, talán új életet kezdhetett valahol? Soha többé nem láttam őt, nem hallottam, azóta sem tudok róla.

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/15. lapszámában olvashatjátok el. A magazint keressétek április 11-től az újságosoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Falus Kriszta