„Nem akarok poklot járni" - Egy óra Varró Danival vagy Dániellel?

Sötét ing, rendezett, mégis kusza, röpködő haj, nagyon sok mosoly, élénk gesztusok. Nem találkoztunk korábban, pedig a Nők Lapjához tartozunk mindketten, örülök, hogy pont úgy fest, ahogy elképzeltem. Ám az általam örök kamasznak gondolt Dani egy Dániel pontosságával érkezik. V. Kulcsár Ildikó interjúja.

Varró Dániel

Nem tagadom, elfogult vagyok. Sokakkal együtt szeretem az iróniáját, a nyelvi leleményekkel teli verseit, a színházi munkáit, és 2011 óta lelkesen olvasom a fiairól szóló rovatát, amely az apává válást, a családdá kovácsolódást meg a gyerekei viselt dolgait mutatja be sok humorral. Ezekből az írásokból állította össze az Aki szépen butáskodik című új kötetét, a rovatát azonban megszünteti. Sajnálom, de megértem, mert magam is átéltem nagycsaládosként, hogy a csemetéink egy idő után már nem túl lelkesek, ha az írásaink hőseiként szerepelnek. Épp mondanám, hogy a gyerekei sietnek, hiszen az enyémek csak kamaszkorukban kezdtek lázadozni, de Dani megelőz.

– A fiaim még kicsik, de a nyolcéves Misi már cikinek tartotta, amikor róla és a lányokról írtam. Ezt ki is hagytuk a kötetből. Az ötéves Jancsi az ő példáját követhette, amikor egyre kevésbé tetszett neki, ha írtam róla. Ráadásul hiába különböznek egymástól a fiaim, a két és fél éves Béniről szóló történetek törvényszerűen hasonlíthatnak a nagyok sztorijaira. No, ezért nem folytatom egyelőre…

– Mivel kicsik, még megvonnák a vállukat, ha megmutatnám nekik a neten, hogy az apukájuk negyvenéves korára már érettségi tétel. Te mit szólsz ehhez?

– Vicces és megtisztelő. Előfordult, hogy a Facebookon kértek, segítsek a rólam szóló tétel kidolgozásában, de kaptam fenyegető levelet is: ha engem húz az érettségin, és megbukik belőlem, akkor megkeres, és kiherél… Több szakdolgozat is készült már a munkásságomról. Persze amikor kidolgozott érettségi tételként találkozom magammal a neten, mindig csodálkozom, hogy mennyi mindent magyaráznak bele a gyerekversekbe. A Túl a Maszat-hegyen című verses mesémben van egy Szösz néne nevű szereplő, aki állítólag „a mai kisnyugdíjasokat jeleníti meg…” Sok mindenre gondoltam írás közben, de erre biztosan nem. Persze azt sem gondoltam korábban, hogy sokan megismernek majd az utcán – ebben nagy szerepet játszik a Nők Lapja! –, ami furcsa nekem, mert meglehetősen zárkózott vagyok, pedig amikor tizenegy évesen nekikezdtem a versírásnak, híres akartam lenni, mint a költők általában. Nem vagyok celeb, csak félig ismert, emiatt fordul elő, hogy kérdezgetnek, érdeklődnek, találgatnak. Néha úgy érzem magam, mint egy két lábon járó kvízkérdés.

– A bölcsészkaron sokszor hallottam a tanáraimtól, hogy azok írnak igazán jó gyerekverseket, akiknek nincs gyerekük. Általában Weöres Sándort, Tamkó Sirató Károlyt, Nemes Nagy Ágnest hozták fel példaként.

– A Túl a Maszat-hegyent huszonhat évesen írtam, és akkor könnyebb volt nekem. Hiszen még nem juthatott eszembe, hogy az írásom hatására majd azt gondolhatják a gyerekeim, nem kell mosakodni…

– Óvatosabbá válunk, ha szülők leszünk?

– Valószínűleg. Az viszont biztos, hogy a gyerekekkel összekacsintó nagynéni és nagybácsi szerepe sokkal könnyebb, mint a szülőé, akin óriási a felelősség. Én nagyon fiatal korom óta írok célzottan gyerekeknek, abban a reményben, hogy tetszeni fog nekik. Ma is ezt teszem, de kevesebb bennem az önfeledtség, talán tudatosabbá váltam, miközben Weöres élete végéig meg tudta őrizni a gyermeki lelkét. Persze én is őrizgetem, valószínűleg ezért alakult ki nálunk az a szereposztás, hogy a feleségem szigorúbb, én pedig az engedékenyebb, jó zsaru vagyok. Próbálok szigorú lenni, amire néha szükség lenne, de nemigen megy. Engem is nagyon megengedően neveltek.

– Biztosan tudod, hogy a fiatal szülők épp az önfeledtséged és a gyerekekre jellemző gátlástalan nyelvi játékaid miatt szeretik a könyveidet. És ha rád nézek, nem egy háromgyerekes, József Attila-díjas költőt látok, hanem egy derűs, kockásinges srácot. Egyébként mikor viselsz öltönyt?

– Hááát, nemigen. Bár a szalagavatómon, a József Attila- díj átvételekor és az esküvőmön – hogy is hívják? – öltönyben voltam.

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/15. lapszámában olvashatjátok el! A magazint április 11-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Máté Péter