A vers az, amit mondani kell - Közeli Kányádi Sándorral

A 89 éves költőzsenivel, Kányádi Sándorral ugyan Szegő András beszélgetett, de ahogy rögtön a találkozás elején kiderül, az interjút nekünk, nőknek adta. Köszönjük!

Kányádi Sándor

– Sándor bátyám, elnézést, hogy néhány percet késtem.

– Nekem csak szívességet tettél a késéssel, ugyanis rendesen elaludtam. Vagy tízszer riadtam fel éjszaka, most pedig, mire tisztességesen elszenderedtem, szól a feleségem, hogy ne lustálkodjak, mert nemsokára itt leszel. De ne bízd el magadat, nem is miattad kászálódtam ki nagy nehezen az ágyból, hanem mert mondtad, hogy a Nők Lapjába akarsz írni rólam. Én meg gondoltam, hogy ez egy jó alkalom, hogy még egyszer, utoljára lerójam a tiszteletemet a nők előtt.

– Ugyan! Csudákat utoljára! Ezt csak úgy mondod!

– Meg azt is, hogy idén töltöm be a 89. évemet? Mert így van. És mindenem fáj. Ha nem a nőkről van szó, felhívlak, és le is mondom az egészet.

– Meg se találtál volna! Ott ültem egy darabig a Kányádi-padon…

– Képes voltál emiatt elmenni az Arany János utcába?!

– Nekem fantasztikus érzés volt, hogy mielőtt eljövök, előtte pár percet elücsörgök a főváros közepén, a legendás padon.

– Egye fene, ezt még elfogadom, de ígérd meg becsülettel, hogy a kútjaimat nem iszod végig!

– Hány van belőlük?

– Nyolc, szerte az országban. Ezek az Elek apóról elnevezett kútjaim. Tudod, két nagy apónk van. Az egyik a Bem apó, az ő emlékét szerencsére sok minden őrzi, és van a Benedek Elek apó, akinek az emlékezete szerényebben húzódik meg az életünkben. Ezért is gondoltam, amikor ide, Pestre költöztem, hogy az ablakunkkal szemben lévő kutat neki ajánlom. Melocco Miklós el is készítette, és azóta ez az Elek apó kútja. Később aztán több helyen lett még Elek apó kút, Nagykovácsiban, Sopronban, Székelyudvarhelyen többek között. Ezért is óvtalak, hogy végiglátogasd ezeket mind, bár kétségtelenül serkentené a veseműködést.

– És a metróállomáson található padnak a története?

– Írtam korábban egy versben egy jámbor óhajt: „Lelkemben többre nem vágyom, lenne bár egy padom lenn, az Arany János nevét viselő metróállomáson” Ki a csuda gondolta volna, hogy nem sokkal nyugdíjazása előtt kezébe kerül a vers a közlekedési vállalat egyik vezető beosztású dolgozójának, és úgy dönt, hogy teljesíti a vágyamat?! Mindent elintézett, és megépíttette a versben megálmodott padot.

– És miért éppen Arany János?

– Mert például Petőfi Sándorról nincs elnevezve metrómegálló.

– Igazán az lenne a csúcs? Petőfi a bálvány?

– Persze! Arany is zseni, természetesen, Vörösmarty is, Ady is, József Attila is, kétség nem férhet ahhoz, hogy lángelmék, de Petőfi , az más! „Itt van az ősz, itt van újra / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja Isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem…” Egyszerű, tökéletes, szépséges és lélekbe markoló. Természeti tünemény! Nincs ehhez fogható! Emlékszem, még odahaza, Erdélyben, Galambfalván olvastam gyermekfejjel Petőfi életéről egy regényt, és abban van egy jelenet, amelyben lovagol Bem Petőfivel, és Bem megjegyzi, hogy azt hallotta, ő a koszorús költője a nemzetnek, mire Petőfi azt válaszolja, hogy olyan, amilyen ötszáz évente születik egy! Nyilvánvalóan fikció ez a beszélgetés, de akkor is úgy éreztem, hogy valami nagy alapigazságot fogalmazott meg, és azóta sem változott a véleményem. Ilyen csodálatos költő, aki valóban egy országnak ír, aki egy országra hat, jó, ha fél évezredenként egy születik. Az ő sorai mindenkihez szólnak. Te meg tudnád mondani, hogy az imént idézett sorok felnőtt- vagy gyermekversből valók?

– Ha egyáltalán létezik ilyen.

– Hát erről van szó! Nagy versek esetében nincs! Versek vannak, amelyek mindenkihez egyként szólnak, csak életszakaszonként mást és mást mondanak.

– Mindig ott van az arcodon ez a huncut mosoly?

– Meghallgatod néhány soromat? „Akarva nem akarva / itt meg kell állanunk / valami eltakarta / vezérlő csillagunk / pedig sehol egy felhő / nincs egy tenyérnyi folt / más csillag sincs ha feljő / egymaga lesz a hold / ormok és tornyok dőlnek / egymásra hangtalan / minden ránca a földnek / kisímul boldogan / ki elkezdett bevégez / nincs gondunk ezután / talpunk alatt a csöndes / gömbölyű óceán / Ahogy a harangok a harangszót / felejtem hamar minden örömöm (…)” Nos? Sok kedélyt, sok huncutságot hallasz ki e sorokból?

– Egyáltalán nem…

– Aznap, amikor születtem, a szomszédban tíz kutyakölyök jött világra, a házunk táján pedig egy csikó. A tizedik kölyköt nekünk adták, gyermekkorom leghűségesebb társa volt. Tízéves volt, amikor ellés után elpusztult. Becsomósodott a tej, nem jött ki, és nagyon szenvedett. Én próbáltam szívni belőle, ez könnyített valamelyest rajta, és nagyon hálásan pillantott rám. A tekintetét soha nem felejtem el. A lovunkat tizennyolc évesen falták fel a farkasok. Addig gyakorlatilag ő taníttatott, mivel a csikói eladásából tudta apám előteremteni az iskolapénzt. Én hatéves korom óta dolgoztam, és amikor tízéves koromban elvesztettem édesanyámat, a háztartási munkák java része is a nyakamba szakadt. Tízévesen már remekül tudtam palacsintát készíteni! Aztán jött egy tüdőgyulladás. Azt hiszem, nehezen éltem túl, olyannyira, hogy beszélték előttem, sem földművelésre, sem szakmára nem leszek alkalmas, ezért aztán jobb híján iskolába kéne mennem tanulni, hátha valami értelmiségféle még lehet belőlem. Ezért küldött drága apám egy szalmazsákkal a székelyudvarhelyi kollégiumba. Hogy aztán lett-e belőlem rendes értelmiségi? Értek-e valamit is a verseim? Javítottak-e jottányit is ezen a reménytelen világon? Olvasott-e ki bárki olyan értelmes gondolatot, ami picit is előrevitte? Hát minderről egyáltalán nem vagyok meggyőződve…

– Amikor legutóbb megkaptad a Művészetek Palotájában a Prima Primissima díjat irodalom kategóriában, felállva tombolt a közönség, szűnni nem akarón ünnepelt, akárcsak egy olimpiai bajnok sportsztárt vagy rockcsillagot. Ebben tényleg trónra emelte klasszikus költőjét a nemzet, a versekért, a helytállásért, minden válság közepette is példamutató, tisztességes, politikai irányzaton felülálló magatartásáért, Erdélyben és itthon, a háborús időktől mostanig…

– Szerintem egy kicsit azt honorálta a közönség, hogy röviden szóltam, és nem raboltam önfényezéssel az idejüket. Igyekeztem ilyen csodálatos pillanatokban is önmagam lenni, és nem dagályoskodni, tudván, hogy milyen szerény részese vagyok ennek a világon egyedülálló vonulatnak, ami a magyar lírát jelenti… Emlékszem, 1956 nyarán még Erdélyben volt egy vitám egy kedves irodalmár barátommal. Ő vágta a fejemhez, hogy mit is tudhatnék a világról, amikor még nem árultam újságot Bécs utcáin, és nem ücsörögtem a moszkvai metró lépcsőin, mint hajdan József Attila! Alig néhány hét múlva bekérették Bukarestbe a papírjaimat, hogy én is tagja leszek az akkori Szovjetunióba, pontosabban Örményországba induló íródelegációnak. Jobb pillanatban nem is utazhattunk tucatnyi szocialista ország vezető költőivel, akik között voltak beépített államvédelmi tisztek és naiv próféták, nekem például egy hírhedt nyilas vasgárdistával Romániát kellett képviselni. Ezen az ’56 őszön sikerült olyan helyzetbe kerülnöm, hogy mindenki mondjon el anyanyelvén egy költeményt. Én azt találtam ki, hogy Vörösmarty Mihály Vén cigányát mondom! A nyelvből egy mukkot sem értettek a költőtársak, ám a versből mindent, a múltunkat, jelenünket, sőt a jövőnket is, hogy mit éreztünk Magyarországon ’56 őszén. A nyakukba vettek, és úgy vittek körbe. Ezt jelentették évszázadnyira előremutatón is Vörösmarty látnoki sorai…

– Sándor bátyám, nekem nagyon hasonlót jelentett, amikor az átadó ünnepségen egyik csodálatos költeményedet mondtad el.

– A Vannak vidékeket? „Vannak vidékek, gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül / szavak sarjadnak rétjein / gyopárként sziklás bércein / szavak kapaszkodnak szavak / véremmel rokon a patak / szívemben csörgedez csobog / télen hogy védjem befagyok / páncélom alatt cincogat / jegetpengető hangokat / tavaszok nyarak őszeim / maradékaim s őseim / vannak vidékek viselem / akár a bőrt a testemen / meggyötörten is gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül (…)” Gondoltam, hogy ez az egyszerű néhány sor a pódiumról sokakat érint. Még így is, halkan, rekedten, olykor elcsukló hangomon, ahogyan ebben a korban egyáltalán tudtam beszélni a hatalmas közönséghez…

– Érdekes, de rám – néhány kivételtől eltekintve – azok a versek hatottak igazán, amikor maguk az alkotók tolmácsolták, akár dilettánsan, akár hevenyészve, mint amikor valaki híres, nagy előadóművész tökéletesen, zengőn, pompázatosan elszavalta.

– Évekkel ezelőtt volt egy írásom, ha megengednéd, abból idéznék. „Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta a kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers. Ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot – visszadobtam a kérdést. – Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers? – A vers, az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell. Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve. Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, ugyanakkor hálásan, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek, s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen. A vers az, amit mondani kell. Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg. Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét. Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva, vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna. Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk. A vers az, amit mondani kell!” Jobb ötletem azóta sincs, a vers az, amit mondani kell!

– Meg írni! És te, Sándor bátyám, tíz éve nem írtál le egy sort se! Várod az új ihleteket? Az új lázas alkotói korszakokat?

– Szerintem tudomásul kell venni, hogy a költemények korszaka, legalábbis egyelőre, lezárult. Az utóbbi időben jórészt plüssverseket írnak a jobb sorsra érdemes költők is. Ahogyan a gyerekek plüssállatokkal játszanak, plüssfilmeket, plüsshősöket néznek a televízióban, meg mindenféle vizuális eszközökön, ugyanúgy eljött a plüssversek igényének, gyártásának, forgalmazásának korszaka is. Ebben nemigen tudnék részt venni nyers düheimmel, kozmikus haragjaimmal, univerzális kétségbeeséseimmel. Ezek a plüssversek puhák, simák, ártalmatlanok, szőrből készültek! Nem okoznak fájdalmat, nem okoznak problémát, nem karcolnak, nincs titkuk, egyáltalán nincs is belsejük. Nem akarom méltatlan helyzetbe hozni magam, ami volt bennem, azt mind megírtam.

– Ezt rögeszmésen szeretném megkérdezni minden költőtől, akivel volt, van alkalmam beszélni, de először csak tőled merem: azok után a csodák után, amiket megírt Petőfi , Arany, Vörösmarty, Ady, Babits, Kosztolányi vagy akár József Attila, ugyan milyen érzés leülni egy papír elé azzal az elhatározással, hogy most én fogok egy verset írni?

– Csak áldani tudom a szerencsémet, hogy ezt a kérdést nem nyolcvan-valahány éve tetted fel nekem…

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2018/15. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Bulla Bea