A vers az, amit mondani kell - Közeli Kányádi Sándorral

A 89 éves költőzsenivel, Kányádi Sándorral ugyan Szegő András beszélgetett, de ahogy rögtön a találkozás elején kiderül, az interjút nekünk, nőknek adta. Köszönjük!

Kányádi Sándor

– Sándor bátyám, elnézést, hogy néhány percet késtem.

– Nekem csak szívességet tettél a késéssel, ugyanis rendesen elaludtam. Vagy tízszer riadtam fel éjszaka, most pedig, mire tisztességesen elszenderedtem, szól a feleségem, hogy ne lustálkodjak, mert nemsokára itt leszel. De ne bízd el magadat, nem is miattad kászálódtam ki nagy nehezen az ágyból, hanem mert mondtad, hogy a Nők Lapjába akarsz írni rólam. Én meg gondoltam, hogy ez egy jó alkalom, hogy még egyszer, utoljára lerójam a tiszteletemet a nők előtt.

– Ugyan! Csudákat utoljára! Ezt csak úgy mondod!

– Meg azt is, hogy idén töltöm be a 89. évemet? Mert így van. És mindenem fáj. Ha nem a nőkről van szó, felhívlak, és le is mondom az egészet.

– Meg se találtál volna! Ott ültem egy darabig a Kányádi- padon…

– Képes voltál emiatt elmenni az Arany János utcába?!

– Nekem fantasztikus érzés volt, hogy mielőtt eljövök, előtte pár percet elücsörgök a főváros közepén, a legendás padon.

– Egye fene, ezt még elfogadom, de ígérd meg becsülettel, hogy a kútjaimat nem iszod végig!

– Hány van belőlük?

– Nyolc, szerte az országban. Ezek az Elek apóról elnevezett kútjaim. Tudod, két nagy apónk van. Az egyik a Bem apó, az ő emlékét szerencsére sok minden őrzi, és van a Benedek Elek apó, akinek az emlékezete szerényebben húzódik meg az életünkben. Ezért is gondoltam, amikor ide, Pestre költöztem, hogy az ablakunkkal szemben lévő kutat neki ajánlom. Melocco Miklós el is készítette, és azóta ez az Elek apó kútja. Később aztán több helyen lett még Elek apó kút, Nagykovácsiban, Sopronban, Székelyudvarhelyen többek között. Ezért is óvtalak, hogy végiglátogasd ezeket mind, bár kétségtelenül serkentené a veseműködést.

– És a metróállomáson található padnak a története?

– Írtam korábban egy versben egy jámbor óhajt: „Lelkemben többre nem vágyom, lenne bár egy padom lenn, az Arany János nevét viselő metróállomáson” Ki a csuda gondolta volna, hogy nem sokkal nyugdíjazása előtt kezébe kerül a vers a közlekedési vállalat egyik vezető beosztású dolgozójának, és úgy dönt, hogy teljesíti a vágyamat?! Mindent elintézett, és megépíttette a versben megálmodott padot.

– És miért éppen Arany János?

– Mert például Petőfi Sándorról nincs elnevezve metrómegálló.

– Igazán az lenne a csúcs? Petőfi a bálvány?

– Persze! Arany is zseni, természetesen, Vörösmarty is, Ady is, József Attila is, kétség nem férhet ahhoz, hogy lángelmék, de Petőfi , az más! „Itt van az ősz, itt van újra / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja Isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem…” Egyszerű, tökéletes, szépséges és lélekbe markoló. Természeti tünemény! Nincs ehhez fogható! Emlékszem, még odahaza, Erdélyben, Galambfalván olvastam gyermekfejjel Petőfi életéről egy regényt, és abban van egy jelenet, amelyben lovagol Bem Petőfivel, és Bem megjegyzi, hogy azt hallotta, ő a koszorús költője a nemzetnek, mire Petőfi azt válaszolja, hogy olyan, amilyen ötszáz évente születik egy! Nyilvánvalóan fikció ez a beszélgetés, de akkor is úgy éreztem, hogy valami nagy alapigazságot fogalmazott meg, és azóta sem változott a véleményem. Ilyen csodálatos költő, aki valóban egy országnak ír, aki egy országra hat, jó, ha fél évezredenként egy születik. Az ő sorai mindenkihez szólnak. Te meg tudnád mondani, hogy az imént idézett sorok felnőtt- vagy gyermekversből valók?

– Ha egyáltalán létezik ilyen.

– Hát erről van szó! Nagy versek esetében nincs! Versek vannak, amelyek mindenkihez egyként szólnak, csak életszakaszonként mást és mást mondanak.

– Mindig ott van az arcodon ez a huncut mosoly?

– Meghallgatod néhány soromat? „Akarva nem akarva / itt meg kell állanunk / valami eltakarta / vezérlő csillagunk / pedig sehol egy felhő / nincs egy tenyérnyi folt / más csillag sincs ha feljő / egymaga lesz a hold / ormok és tornyok dőlnek / egymásra hangtalan / minden ránca a földnek / kisímul boldogan / ki elkezdett bevégez / nincs gondunk ezután / talpunk alatt a csöndes / gömbölyű óceán / Ahogy a harangok a harangszót / felejtem hamar minden örömöm (…)” Nos? Sok kedélyt, sok huncutságot hallasz ki e sorokból?

 

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/15. lapszámában olvashatjátok el! A magazint április 11-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Bulla Bea