„Mindketten érzékeny lelkek vagyunk" - Címlapinterjú Trokán Nórával és édesanyjával, Papadimitriu Athinával

Amikor találkoztunk, kint nagy pelyhekben hullott a hó, az utcák vakító fehéren csillogtak, a máskor nyüzsgő pesti Broadwayre rá se lehetett ismerni. Béke volt, nyugalom, egy pillanatnyi örökkévalóság. Megilletődve bámultunk ki az ablakon. Nóri törte meg a csendet... Koronczay Lilla interjúja.

Trokán Nóra és Papadimitriu Athina

NÓRI: Szörnyen fázom. Ma reggel alig tudtam bemenni a színházba, olyan hideg volt. Ültem a büfében magamba roskadva, aztán eszembe jutott, milyen lehet annak, aki még csak nem is szereti, amit csinál… Felálltam, és elkiáltottam magam: „Szeretem a munkámat!” Határozottan jobban lettem tőle.

– Mondd, mit nem lehet szeretni ezen a gyönyörű hóesésen?

NÓRI: Ezt most komolyan kérdezed? Hát hat hónapja hideg van! Nem mondom, egy szikrázó, havas hegycsúcson állni – az más, az gyönyörű. De mi a jó abban, ha a Révay utcában cuppogsz a locspocsban, a szürke házak között, és a nyakadba csöpög a hólé? Jaj, mikor süt már ki a nap?

ATHINA: Akkor ezt nézd meg! – kacag fel az édesanyja, és a lánya orra elé nyomja az okostelefonját. A kijelzőn egy kabátos nő mezítláb áll a villamoson. – Ma reggel fotóztam. Ha te itt a kávézóban fázol, neki milyen lehet!? Én most nem érek rá az időjáráson keseregni, annyit dolgozom. Márciusban harmincegy előadásom volt! Játszottam délelőtt, délután, este. De nehogy sajnáljon valaki! Én örülök ennek. Tizenkét darabban vagyok benne, ez még fiatalkoromban se gyakran fordult elő. Éjfél van, mire hazakerülök.

NÓRI: Én ezt nem bírnám! Szerencsére most úgy is alakult, hogy pont annyi előadásom van havonta, hogy mindig öröm bemenni, játszani. Nagyon kellenek a szabad esték is. Most szükségem van erre a szabadságra! Nem mintha szabadúszóként nem lehetne megszakadni, de én hálás vagyok a nyugodtabb tempóért.

– A Centrál Színházban miben játszol?

NÓRI: Egy Molnár Ferenc-darabban, a Delilában. Nem annyira ismert, de nagyon izgalmas. Én vagyok a kis cseléd, akibe belehabarodik a ház ura. Ne egy csábító nőt képzelj el, van neki is szerelme, ez inkább egy négyszögtörténet…

– Nehéz téged elképzelnem polgári miliőben. Legutóbb a Hosszú út az éjszakába című előadásban láttalak, és friss, majdhogynem alternatív alakítást nyújtottál. Meg is kaptad érte a Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb női főszereplő díját.

NÓRI: Pont ezért kihívás! Soha nem játszottam még Molnárt. Van valami sajátos légköre, kicsit mintha naiv lenne, ugyanakkor tele finom, csillámló humorral, mélységekkel, ami csak játék közben bontakozik ki. Rá kell érezni.

– Athina, azt mondod, régen játszottál ennyit. Vajon miért?

ATHINA: Nem tudom. Mondjuk én se voltam igazán jelen, főleg a második párkapcsolatom alatt, azt gondolhatták: az Athina kecskézik! Pedig én elbírtam volna a szerepekkel az állatok mellett. Fiatalkoromban játszottam mindent, a cselédlánytól a királynőig, sikeres is voltam bennük. Aztán jött egy nagy kihagyás, most meg már én vagyok az ügyeletes boszi. Boszorkányokat, sámánnőket, a Száz év magányban egy százéves asszonyt játszom, de nagyon élvezem. És nemrég mutattuk be a Bernarda Alba háza című előadást, amelyben a főszerepet alakítom.

– Hogy bírod? Mégiscsak kétszer annyi idős vagy, mint a lányod!

ATHINA: Bírom. Hogy a bánatba, azt én sem tudom. Se fizikailag, se lelkileg nem fáraszt. Persze ez nem igaz, mert este tizenegykor már alig látok, de amikor hazaérek, azonnal feltöltődöm. Van úgy, hogy tíz percet üldögélek még az autóban, mielőtt kiszállnék, és hallgatom a madárcsicsergést. A konyhámat is imádom! Nyers téglafalat képzelj el és olyan faajtót, amin egy Z alakú vasalás van. Jó energiájú hely. Csak ülök, eszegetek, és megnézek egy görög filmet. Azért görögöt, mert azokban még dúl az érzelem! Fél kettő körül fekszem le, és nyolckor már csörög az óra.

– És ott vannak nektek a lovak is! Mindig úgy képzeltem, hogy anya és három lánya együtt vágtat a pusztán.

NÓRI: Kár, hogy nem így van. Hogy tudnánk együtt lovagolni, amikor ezt a pár órát is nehezen szakítottuk ki a beszélgetésre? Egyébként is anyu Tahitótfaluban lakik, és három kilométerre tartja a lovát egy tanyán, mi meg Annával Sóskútra járunk ki a lovainkhoz.

ATHINA: Nekem holnap végre lesz egy szabad napom, felülök Levendulára. Alig várom, hogy a természetben legyek. Nem való ez a betonrengeteg az embernek! Régebben több alkalmunk volt együtt lenni a lányokkal. Amikor Réka kicsi volt, hét éven keresztül négyesben jártunk nyaralni Görögországba. Befizettünk egy utazást egy szigetre, és kész. De amióta dolgoznak, már nem tudjuk összeegyeztetni.

– A nyaralás alatt, gondolom, görögül beszéltetek.

NÓRI: Hát, azzal van egy kis baj. Nekem ma már inkább az angol ugrik be, azt többet használom. Csak értek görögül, nem nagyon beszélek. Kisgyerekként jól ment, mert sokat voltunk a nagymamánál, de tinikoromban befeszültem, és nem voltam hajlandó többé görögül felelni. Annyit nyüstöltek a suliban, hogy mondjak már valamit az anyanyelvemen, hogy elegem lett belőle. Aztán így maradtam, sajnos.

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/15. lapszámában olvashatjátok el! A magazint április 11-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Falus Kriszta