Nem a halál, az élet határtalan - Gondolatok Gabriel García Márquez világáról

Szerelem a kolera idején. Egy könyv a vágyról, a hűségről, gyarlóságainkról, az életfogytig tartó szerelemről, az örök romantikáról: a gazdag és kiismerhetetlen életről. Schäffer Erzsébet írása.

Marquez

Ötvennyolc éves Gabriel García Márquez, amikor a Szerelem a kolera idején című könyvét megírja. Hogy valami helyi hangulatot csempésszek rögtön az első sorok közé, íme, az eredeti mondat: El amor en los tiempos del cólera. El amor… A szerelem… Márquez örök ihletője.

Már az elején rájöttem, ahhoz, hogy ebben a szubjektív kis dolgozatban az emlegetett könyvhöz eljussunk, másik két Márquez-könyvet is bele kell szőnöm a történetbe. Az egyik, a Száz év magány, 1967-ben jelent meg. A másik Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, ez 2002-ben került a közönséghez.

Első szerelem:
SZÁZ ÉV MAGÁNY

Amikor jó sorsom évekkel ezelőtt Kolumbiába vetett, ráadásul arra a vidékre, ahol Márquez megszületett, gyerekeskedett és meglehetősen duhaj éveit élte, még csak a Száz év magány ezerfelé indázó történetén voltam túl. Azon sem egyszerűen.

A környezetemben a legtöbben rajongtak Márquez új regényéért – a hetvenes évek elején járunk –, én is belekezdtem. De nem bírtam vele. Türelmetlenül lapoztam vissza és vissza, egyeztettem a neveket és a jellemeket, de sehogy sem haladtam előre a történetben. Szépen eltettem, arra gondolva, úgy látszik, ez nem az én könyvem.

Nem sok idő telt el, első gyermekemet vártam, amikor a terhesség félidejében görcsös fájások fogtak el, s hetekre szigorú fekvésre ítéltek. A kórházba a Száz év magányt vittem magammal. Feküdtem a hófehér ágyon, egyik kezem gömbölyödő szép hasamon, másikban a könyv. Lehetetlennek tűnő, oldalanként másfelé varázsoló világokban jártam. Olyan emberek között, akik tékozlóan szeretnek, feloldhatatlan reménnyel, akiknek az önpusztító hevülete is megbocsátható. Ahol a biztonság maga Ursula, az ősanya, aki rendíthetetlen erejével száz évekig jelen van, eteti, tereli, vigyázza a mindenfelől származó utódokat. Nem kellett visszalapoznom. Néha pihenésül a hasamra tettem a könyvet, sóhajtoztam, és becsuktam a szemem. Aztán gyorsan vissza. A más állapot, a fokozott érzékenységem, a rendelkezésemre álló végtelennek tetsző idő? Nem tudom. Alig vártam a vizitek és a látogatások végét. Márquez varázsos világa, aminek nem siettettem a befejezését, s aminek nem akartam, hogy a végére érjek, rabul ejtett. Mély, felszabadító sírással köszöntem el Ursulától, a Buendíáktól, a rettegett magány feloldásától.

Második szerelem:
A KARIBI KOLUMBIA

Az ő emlékükkel utaztam Kolumbiába. Ott is Márquez eszmélésének városaiba. Barranquillába, egy százéves múlttal élő, monstre fesztiválra, amely nem a turistáknak szól; a helybeliek s a környék, a Magdalena-folyó völgyében élő szegény emberek keltik életre évről évre – saját maguknak. Húszezer ember táncol, zenél, énekel nyolc napon át, nyolc kilométer hosszan vonulva Barranquilla széles útjain. Harmincöt fok árnyékban, tűző, karibi napsütés.
Onnan a mesés Cartagenába, a valaha ide érkező rabszolgahajók piacára, a ma festői kisvárosba, ahol huszonhárom évesen Márquez abbahagyja jogi tanulmányait, újságíró lesz, beleveti magát az irodalomba, olvas rendületlenül, írja korai tárcáit, iszik és dohányzik, és könnyű lányok szerelmének hála, gyűjti, mint méh a mézet, az „el amor” megfejthetetlen titkait.
Tobzódom ebben a karibi világban, amelyet bizonyosan arra teremtett az Isten, hogy a csodák megszülessenek. Az én csodáimhoz erősen hozzájárult egyetlen útikalauzom, Márquez életrajznak szánt könyve, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Hadd idézzek vissza abból a hangulatból, az író világából.

A teljes cikket a Nők Lapja 2018/14. lapszámában olvashatjátok el. A magazint április 4-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Schäffer Erzsébet

Fotó: Getty Images