Közös célokban gondolkodni - Címlapinterjú Vecsei H. Miklóssal

Színész és... nehéz lenne innen folytatni. Tehetséges, sokat gondolkodó és figyelő fiatal férfi, aki fordít, átiratokat készít, asztalosműhelyt és könyvautomatákat hoz létre, drámasulit vezet. A kézfogása erős, a szeme el tud könnyesedni, és nemigen vonja kétségbe senki: generációja egyik legtehetségesebb alkotója. Hulej Emese interjúja.

– Nemcsak a színpadról üzensz és nemcsak az írásaiddal, de motorja vagy több mindennek: műhely, iskola, könyvautomata. Miben gyökerezik ez?

– Hívő közegben nevelkedtem, ott sok útravalót kap az ember. Úgy tűnhet, a kereszténység, a hit az élet elméleti ága, és történnie kell valaminek, hogy az ember rájöjjön: minden elmélet azért van, hogy gyakorlattá váljon. Az én életemben is két-három évvel ezelőtt még rengeteg elmélet volt, aztán ahogy kezdtem felnőni, azt fogalmaztam meg magamnak, hogy egyetlen mondatom sem képvisel értéket, ha nincs mellette a gyakorlat.

– Keresed az ügyeket, vagy ami szembe jön, ott nem elégszel meg a biztatással, hanem ha tudsz érte tenni, teszel is?

– Az életemet úgy viszem egyről a kettőre, hogy mindig felteszek egy kérdést, előveszek egy témát, arra akarom megtalálni a választ. Ha van valaminek színházi megoldása, azt választom, de nincs mindennek. Ha például az a téma, hogy az okostelefonok elveszik a csendjeinket, abból következik a kérdés, hogy lehetek-e én én a csendjeim nélkül. A további kérdés pedig az, hogyan tudnám lecserélni az okostelefont másra. Erre jött válaszként a könyvautomaták ötlete. Az, hogy legyen könyv is a zsebünkben. Az asztalosműhellyel pedig azt bizonyítottuk, hogy a rengeteg tengődő huszonéves között sok a tehetség, és gyakran csak a helyes kommunikáció hiányzik ahhoz, hogy sikerüljön közös célokat találnunk. Négyen kellettünk hozzá: két tervező, egy faipari mérnök és én.

– A műhely működik, az automaták pedig üzemelni kezdenek…

– Április 11-én.

– Hol?

– Egyelőre Budapesten hét helyen, és lesz egy mozgó is.

– Milyen könyvekkel?

– Csináltunk hozzá egy könyvsorozatot, amelyben az Utas és holdvilág, A Pál utcai fiúk, egy Esterházy-válogatás, egy Krúdy- és egy Csáth Géza-kötet van. A következő körben több kortárs szerző és külföldi művek is lesznek.

– Sokan nem azért nem fognak bele hasonlóba, mert sajnálják az idejüket, energiájukat, hanem mert tartanak a külső nehézségektől. Bürokrácia, hasonló…

– Három éve csináljuk, rengeteget dolgoztunk vele. És igen, végtelen a bürokrácia, de ezt nem is akarom elmondani. Sok munka volt, de ha kész lesz, remélem, jó lesz. Csak ez számít.

– Egyszer beszélgettem a húgoddal, elmondta, hogy a gyerekkorotok része volt, hogy mentetek a teajárattal a hajléktalanok közé, és ez mennyit adott nektek.

– Ez ma is része az életemnek. Az egész színházi közeg olyan, hogy nem magad miatt mész be. Te játszol, de adni akarsz, ez a lényege. Engem kicsit rá is vezetett a színházra ez a fajta gyerekkor.

– Mi volt a legfontosabb indíttatás ebből a gyerekkorból?

– Először azt mondanám, hogy maga a gyereklét. Most az bennem a legmeghatározóbb, hogy próbálok visszajutni abba az állapotba, amikor mindenre rá tudok csodálkozni, amikor kicsi a különbség bánat és öröm között. De ha a családra gondolok, akkor a sok testvért említeném. Miattuk teljesen természetes a közösségben való létezés.

A teljes interjút a Nők Lapja 2018/11. lapszámában olvashatjátok el. A magazint március 13-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Hulej Emese

Fotó: Dömölky Dániel