Gabi néni egy élete – Vidra Gabriella tanár, író története

Ő az, akinek az óráit várják a gyerekek. Olyan izgalmasan mesél az írók, költők életéről, hogy szinte ragad a tudás arra, aki hallgatja. Úgy tud kérdezni, hogy a szégyenlősek is mernek jelentkezni, így sikerélményhez juthatnak. A legunalmasabbnak tűnő kötelezők iránt is felkelti az érdeklődést, mert lelkes, és a lelkesedése hat, azt sugallja: ha olvasol, ha tudsz, menő vagy. És ezt nem én mondom, hanem a tanítványai. Szigeti Hajni írása.

vidra gabriella

Amíg az etyeki nemzetiségi általános iskolában várjuk, hogy elkezdődjön az iskolaújság szerkesztőségi ülése, beszélgetésbe elegyedek azokkal a fiúkkal, akik már Gabi néni termében álldogálnak. A falra ragasztott hatalmas lapot, a Dühöngőt olvasgatják. Ide bárki kiírhatja, ami épp a lelkét nyomja, de azt is, ha nagy öröm érte, és a világba kiáltaná. Egy feltétel van: „Vigyázz, mást meg ne bánts!” Az egyik ötödikes srác elárulja, hogy ő már épp iskolaváltáson gondolkodott, amikor megtudta, hogy egy új tanár lesz felsőben az osztályfőnöke: Vidra Gabriella. Utánanézett a neten, és kiderült, hogy az egyik kedvenc kalandregény-sorozatának, A tudás könyveinek szerzőjéről van szó. Hát persze hogy maradt.

„A HÍRE ÁLTALÁBAN MEGELŐZI?”

– kérdezem Gabit, miután megérkezik az osztályterembe. Nem tudja – válaszolja elgondolkodva, hiszen életében eddig ez a harmadik munkahelye. Az elsőben két évig, a másodikban huszonnyolc évig tanított, itt fél éve van, így nem gyakorlott munkahelyváltó. Hogy pénzt keressen, már a főiskola alatt elkezdett dolgozni magyar szakos tanárként Kőbányán, majd a férje által került Kispestre, az Erkel Ferenc Általános Iskolába, most pedig egy Etyek melletti faluba költözvén, váltania kellett. Gabriella nem csupán tanárként, vezetőként is dolgozott: tizenhat évig volt az Erkel igazgatója, előtte hét évig igazgató-helyettese. Vezetői munkája mellett végig fontosnak tartotta, hogy ne szakadjon el a tanítás hétköznapjaitól. Igazgatóként a minimum óraszámnak általában a dupláját és még az osztályfőnökséget is vállalta. Tavaly viszont úgy érezte, tizenévvel a nyugdíj előtt szeretne visszatalálni a gyökereihez. Egy kis iskola tanáraként, huszonhárom nagyon eleven és nagyon okos kis manó osztályfőnökeként. „A gyerekek ma azért nem tisztelnek, mert én vagyok a felnőtt vagy a tanár. Ez ma nem divat. Egy tanár az egyéniségével, a karizmájával vívhatja ki, hogy felnézzenek rá, hogy szeressék. Igen, ez utóbbi is fontos, hiszen az általános iskolai korosztály még a tanárért tanul, érzelmi alapon működik. Ha magammal tudom őket ragadni, akkor szeretni fogják a tantárgyamat is.”

EZERFÉLE CSALÁDBÓL EGY HELYRE

Gabriella találkozott olyan kollégával, aki kilenc év gyes után tért vissza a tanári pályára, és nem találta a helyét. Azok a módszerek, amelyek korábban működtek, ma csődöt mondhatnak. „Sokkal önállóbbak, tájékozottabbak lettek a gyerekek, kis felnőttek rengeteg szempontból. Nehezebb is elvarázsolni őket, mint régen.” Gabi felveti azt is, hogy miután egyre individuálisabb a társadalom, ezerféleképpen működnek a családok, lehetetlen egységes alapokra támaszkodni az iskolában. „Az, hogy korábban a falu, az utca, a szomszédok egyformán gondolkodtak, egyféle értékrend, szabályrendszer szerint szocializálták, adták iskolába a gyerekeiket, ma már nem létezik. Bezárkózunk a saját kis világunkba, a saját elveink szerint élünk, nevelünk. Közben mégis vágyunk a közösségre, emiatt ha egy osztályt sikerül jól működtetni, azért hálásak a szülők. Meg kell találni azokat az alapszabályokat, amelyek mindenkinek beleférnek az értékrendjébe – ez régen sokkal automatikusabban működött, ma nem könnyű. A legfontosabb a bizalom. Ha a gyerekek bíznak a tanárban, utána már alkalmazkodnak a szabályaihoz, és el is várják a korlátokat.”

KI FORMÁL KIT?

Gyülekeznek a gyerekek, lassan mindenki végez az ebéddel, és kezdődhet a különóra, amit a tanárnő egyébként csak az élvezet kedvéért tart. Tizenegy éves kora óta erre a pályára készült. Szerinte ez nem a legjobb szó, de azt érezte, segíteni szeretne másokat. Már gyerekkorában is teljesen magától, a rosszabbul teljesítő, nehéz körülmények közül érkező osztálytársait korrepetálta. De ha nem volt ruhájuk, azt is szerzett nekik. „A mai napig csodálatos élmény látni, ahogy a gyerekeknek nyílik az értelmük, fejlődik a személyiségük. Ahogy órán egyszer csak megcsillan a szemükben a megértés, és tudom, hogy na, most. Vesszőparipám, hogy csak összefüggésekben érdemes tanítani, nem kis fiókokba bedugni az információkat. Gondolkodtatva tanítok – rámutatva, hogy mi mivel kapcsolódik össze.” Saját tanárai közül kettőt emelne ki. „Szép volt, ahogy az énektanárom lelkesedett a zenéért, és ahogy át tudta adni az érzéseit. Annyi szenvedély volt benne, hogy hihetetlen! A magyar tanáromat pedig minden órán tátott szájjal hallgattam, gyakorlatilag semmit nem kellett tanulnom otthon, mert megmaradtak bennem a szavai. Az ő példájuk alapján is úgy gondolom, hogy egy tanárban kell lennie kakaónak. És óriási nyitottságnak, hogy elfogadja a gyerekeket, mert ők nem tehetnek arról, hogy honnan jönnek, neveletlenek vagy formálatlanok. De nem a tanárnak kell megformálnia, hanem a lehetőséget kell megadnia, hogy a gyerekek saját magukat akarják formálni.”

A teljes cikket a Nők Lapja 2018/6. lapszámában olvashatjátok el – a magazint február 7-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Szigeti Hajni

Fotó: Bielik István