Védőpajzs és katalizátor – Farkas Franciska mesél édesanyjáról, Farkas Ágnesről

Farkas Franciska nem végzett Színművészetit, első filmje, a Viktória: A zürichi expressz címszerepével 2014-ben mégis azonnal elnyerte a Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál legjobb színésznőjének járó díját. Oravecz Éva Csilla interjúja.

farkas franciska és édesanyja

A rangos elismerés óta játszott többek között a Brazilokban és az Aranyéletben, amiért szintén díjat kapott, és a jövő hónapban mutatják be új filmjét, az Örök télt. Makar Csudra címmel önálló estje fut a Thália Színházban, s eljutott odáig, hogy csak a színészetből fenn tudja tartani magát. Amikor megkérdeztem, volna-e kedve az édesanyjával való kapcsolatáról mesélni, annyit mondott, hogyne lenne, hiszen egyébként is mindig róla beszél.

– Amikor három évvel ezelőtt interjúztunk, azt mondtad, igazából nem is te, hanem az édesanyád ugrott nagyot, aki a romatelepről indulva a Népszabadság újságírója lett. Milyen különbséget látsz a kettőtök sorsa között?

– Én is megdolgoztam a sikerért, és szegénységből jöttem, ennyiben hasonló a történetünk. Annyi volt az előnyöm, hogy tőle gyerekkoromtól kezdve azt hallottam, tanulni kell, mert ez az egyetlen kiút. Neki erre magának kellett rájönnie, mert annak idején az ő környezetében a tanulás nem volt magától értetődő. Azzal ugrott nálam nagyobbat, hogy jóval ingerszegényebb környezetből jött, és önállóan jutott a következtetésre, hogy tanulni kell. Egyedülálló dolognak számított a családjában, hogy elment Egerbe a Dobó Gimnáziumba, ötös tanuló volt, és állandóan olvasott. A faluja, Halmajugra könyvtárának majdnem minden könyvét elolvasta. Kilencévesen A nyomorultak volt az első számú kedvence. Én pedig ennyivel beljebbről indulhattam, mert ő már abban a szellemben nevelt, hogy olvassak, tanuljak, tapasztaljak, és ne féljek a világtól. Hogy közelebb hozza számomra az addig ismeretlent, gyakran idézett a világirodalom híres műveiből.

– Ebben a helyzetben az a legnehezebb, hogy a közeg próbálja visszahúzni azt, aki ki akar emelkedni.

– Ez ott, akkor nem volt igaz. Lehet, hogy most a telepeken van ilyen, de ez egy rossz feltételezés. Senki nem próbálta visszahúzni soha. Bár nem törődtek vele, de a nagyapám állandóan vele dicsekedett a kocsmában.

– Édesanyádat nem bántották az olvasás miatt?

– Nem, mondom, büszke volt rá a családja, mert tudták, hogy ez olyan valami, amit ők talán sohasem fognak tudni. És hogy mekkora ugrás volt az övé, az is mutatja, hogy az ő édesanyja, a nagymamám analfabéta volt. Ma már azért tud a mama írni és olvasni, mert anyu megtanította rá.

– Úgy érzed, az édesanyád ambíciói váltak később a te hajtóerőddé is?

– Minden tőle indult. Ha ő nem ilyen erős, akkor én most sehol nem tartanék. Soha nem törődött senki véleményével, nem hagyta magát befolyásolni, csak azzal foglalkozott, amit eltervezett. Képzeld el, hogy ott volt három gyerekkel háztartásbeliként, s amikor elvált apámtól, elölről kellett kezdenie mindent. A válásnál a bátyám apámmal maradt, én pedig az öcsémmel és anyuval lettünk új család. Tizenhárom éves voltam ekkor, de már felnőttként kellett gondolkodnom és döntéseket hoznom, mert anyu mindent velem beszélt meg.

– A Gandhi Gimnáziumba az ambícióid miatt mentél, vagy azért, hogy ne legyél a családod terhére?

– Azért mentem, mert elegem lett abból, hogy sokat bántottak a romaságom miatt. Azt reméltem, ott majd megtalálom az identitásomat, mert a mi családunk se nem beszélte a nyelvet, se nem tartott semmilyen roma szokást. Nemrég voltam Borsodban drogprevenciós előadást tartani, és ott egy babos tésztával kínáltak, ami állítólag roma étel, de én még életemben nem ettem, sőt nem is hallottam róla. A Gandhiból is kinéztek, mert nem beszéltem a nyelvet, nem tudtam táncolni, és rövid volt a hajam.

A teljes interjút a Nők Lapja 2018/6. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Csibi Szilvia