Tévés kedvenceink: Érdi Márta és a Cimbora

Azon meditálgatunk, hogy a beszélgetés idejére kikapcsoljuk-e a mobilt, ám én elmesélek egy esetet, ami miatt inkább nem kapcsolnám ki a készülékemet. Márta bólint: érti ezt, ő sem szeretné kikapcsolni… Nagyot nyel, kicsit vár, kezével int, hogy rögtön, aztán fátyolos hangon, könnyes szemmel szólal meg. Szegő András interjúja.

érdi márta

– Annak idején én is telefonon kaptam a hírt, hogy motorbalesetet szenvedett a huszonöt éves fiam. Gyönyörű volt, szikrázóan okos, csupa élet, csupa szenvedély, csupa féktelenség. Nem ismerte a félelmet, imádott síelni, száguldani, autózni, motorozni, de nem lehetett megmenteni. Azon a héten temettük el, amikor Tamás Moszkvában első helyezést ért el egy nemzetközi zongoraversenyen. Haza kellett jönnöm… Ne tudd meg, milyen volt az az út a TU 104-esen.

– Nem, Mártika, szerintem ezt nem is lehet elképzelni.

– Szerintem sem… Ehhez képest egy könnyű galopp elfogadni Tamás vakságát, és végigcsinálni vele mindazt, ami azóta történt. Mondták, hogy az idő majd sok mindent megold, enyhít…

– A csudákat!

– Ahogy mondod! Ezt biztos, hogy nem oldotta és nem enyhítette. Két dolog volt, ami miatt túléltem. Az egyik, hogy tudtam, éreztem, Tamásnak, Sanyinak és Zsoltnak – harmadik, legidősebb fiamnak – szüksége van rám, a másik pedig, hogy hittem a munkámban, hogy van értelme annak, amit csinálok, hogy sok gyereknek adhatok. Kitárhatok előttük egy világot, amely által értékesebbek, többek, gazdagabbak lehetnek. Hittem a televízió érték közvetítő, értékteremtő interaktív erejében, ami sokszorosan visszaigazolódott. És néha belehalok, hogy az unokáim, akik most kiskamaszok, nem nézhetnek televíziót, mert nincs mit nézzenek benne.

– Hogyan lettél televíziós?

– Mondhatnám, hogy véletlenül, de az idő múlásával sokszor látom sorsszerűnek azt, amit addig véletlennek tartottam. Ezért fogtam hozzá Tamás történetének megírásához is, azt hiszem, hasznos lesz sorstársaimnak. Ahogy végigéltem az írás kapcsán az utat az egyetemtől a tévéig, hihetetlen érdekes felfedezésekre jutottam. Semmi sem történt véletlenül. Az egyetem után Balatonalmádi gyerekkönyvtárába kerültem. Nagy-nagy szerencsémre a korszakos pedagógus, Vargha Balázs szakmai irányításával az országban az elsők között létrehoztuk – svéd mintára – a szabadpolcos gyermekkönyvtárat, ami rendszeres beszélgetéseket, játékokat jelentett a bennünket körbeülő gyerekekkel, és ezek a foglalkozások számomra egy második egyetemet jelentettek. Aztán az újabb sorsszerűség: a veszprémi színházban láttam egy remek előadást Csomós Mari és Juhász Jácint főszereplésével, és elhatároztam, hogy József Atilla-estet szerkesztek velük a könyvtárban, aminek fantasztikus sikere lett! Az élmény rám is akkora hatással volt, hogy visszavágytam egyetemi éveim színhelyére, és az Egyetem Színpadon örömmel fogadtak.

– Az akkoriban legendás intézmény volt.

– Közérzet-műsorokat szerkesztettem olyan művészekkel, mint Vallai Péter, Bürös Gyöngyi, Cserhalmi Anna, Latinovits Zoltán, Sándor György, Kovács P. József, Harsányi Gábor. Egy-egy est sikere után szikrázott a levegő, de egyesek nem nézték jó szemmel, hogy a „közérzetünk” nem volt kifejezetten rendszerpárti. Szakmai kifogást nem találhattak, ezért más megoldást kerestek, állást ajánlottak a televízióban, valójában „felbuktattak”, és gyerekműsorok szerkesztője lettem. „Itt aztán nincs közérzet, hanem csak a gyerekek” – köszöntött első nap a főnököm.

– Az a bizonyos elhíresült Zánka?

– Úgy bizony. Az első műsor, amit rám bíztak, egy zánkai élő úttörőműsor volt, és amit el lehet követni egy tévéműsor ellen, az itt mind megtörtént. A műsorvezetők késtek, vihar támadt, rosszul ment ki a kép, a gyerekek unatkoztak, összecserélődött a hang, sorra bakiztak a szereplők… Meg voltam győződve, hogy úgy rúgnak ki, hogy a lábam sem éri a földet, ezzel szemben a főnököm csak annyit mondott: ma többet tanult ebből, mint bármilyen oktatásból, de ilyen többé nem fordulhat elő! Ebben igaza lett, Zánkára soha többé nem akartam menni!

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/6. számában olvashatjátok el.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Németh Gabriella