Szülő – panasz, tanár – gond, gyerek – fáradtság. Miért van annyi probléma az iskolák háza táján?

Majdnem mindegy, milyen iskolába jár a gyerek, ha ott boldog - jelentette ki Hámori Veronika, a nagyhírű Fazekas-gimnázium volt igazgatónője egy interjúban. Hiszen akit dicsérnek, elismernek, az mer kérdezni, önállóan gondolkodni, és nagyobb teljesítményre képes, mint aki szorong. Ha ez ilyen egyszerű, akkor miért van annyi gond az iskolák háza táján? V. Kulcsár Ildikó cikke.

iskola

Egy tehetséges némettanár a pedagógusi pályáját megszakítva lett idegenvezető. A váltás oka egy apa volt, aki feldúltan rontott be az iskolába. „Az én fiam nem bolond, nem küldheti pszichológushoz!”, kiabálta, aminek hatására a gyereke sírva fakadt, és a szeme vadabbul rángatózott, mint máskor. „A kisfia tikkel, szorong, amiben az ön szigora is szerepet játszhat”, mondta csöndesen a tanárnő. „Engem vert az apám, az iskolában is kaptam a pofonokat, mégis ember lett belőlem”, kiabált tovább az apa. „Igen, ön felnőtt ember lett, de hogy milyen, azt pontosan látom”, hangzott a válasz. No, e mondat hatására jelentette fel az apa minden lehetséges fórumon, s ő a hosszas meghurcolás végén pályát módosított. A története sajnos ékesen bizonyítja, hogy sokféleképpen vélekednek a mai szülők a nevelésről. Egyesek azt gondolják, hogy szidással és ütlegekkel kell a gyereket helyre tenni, mert mindegy, hogy félelemből vagy „bensőből vezérelten” viselkedik-e rendesen. Ezzel szemben mások (reményeim szerint a többség!) elutasítják a „gyerekidomítást”.

„REGGELENTE BŐG, NEM AKAR ISKOLÁBA MENNI”

Sok szülővel, pedagógussal és elméleti szakemberrel folytatott beszélgetés hatására felelősséggel jelenthető ki, hogy a közoktatással kapcsolatos kudarcok és panaszok egyik eredője az életkori sajátosságokról való megfeledkezés. Mert bizony az elsősök számára elképesztő teher, ha hat órájuk van egy nap, és kétségbeejtő, hogy a napköziből hazaérve, négy-öt óra után még otthon is tanulniuk kell.

– Nem vagyok tanár, mégis látom, mennyivel könnyebb volt a nyolcadikos nagylányom iskolakezdése, mint a kisfiamé – mondja egy negyvenöt éves mérnök. – A lányom osztályában huszonöten voltak, a fiaméban harmincnégyen, a lányomat még matekórán is megtornáztatta a tanító néni, az örökmozgó fiamnak moccanatlanul kellene ülni a kicsi osztályteremben. Az első balhé már szeptemberben kitört, amikor egyenlő távolságra kellett egymásra merőleges vonalakat húznia az írásfüzetbe. A gyerekem eleinte sűrűn megtöltötte a sorokat, majd egyszerűsített: egy vonal a sor elejére, egy a közepére és egy a végére. Amikor megkérdeztem, miért takarékoskodott a munkával, kijelentette, hogy akkor is egyenlő távolság van a vonalak között, ha csak hármat húz egy sorba. Bevallom, nevettünk a feleségemmel, de a katonás tanítónőnek nem volt humorérzéke. Büntetésfeladatot adott, majd a fiamnak fél év alatt sikerült betornáznia magát a rossz gyerek skatulyájába! Reggelente bőg, nem akar iskolába menni, mert a tanító néni csak a lányokat szereti, én pedig felháborodva figyelem, hogyan vágtat a tananyaggal, és milyen sok leckét ad. Miért nincs idő a tanultak rögzítésére, miért kell egy év alatt megtanulni írni-olvasni? Féltem a gyereket. Vigyük alternatív iskolába? Nem lehet bejutni…

Hasonló szülői panaszokat hallhatunk metrón, buszon vagy bármelyik bevásárlóközpont pénztársorában, és bőséggel olvashatunk a szerkesztőségünkbe érkezett olvasói levelekben is. Ezek többsége keserves esti tanulásokról szól, amikor a fáradt szülő megpróbálja a még fáradtabb gyereke fejébe gyömöszölni a nyelvtant, a matekot vagy a történelmet. „Nem tudom, találkoztak-e már élő tízéves gyerekkel azok, akik a tankönyvet írták, mert telis-tele van olyan fogalmakkal, amelyek jelentését hosszan kellene magyarázni ahhoz, hogy megértsék, mit tanulnak!”, írta egy édesanya. Vagy olyan szülői értekezletekről számolnak be, amelyeket „fortélyos félelem igazgat”. „Az osztályfőnök hosszan szidta a gyerekeinket, egyetlen jó szó sem csúszott ki a száján, de mi némán ültünk, mert valamennyien féltünk, hogy majd a gyerekünkön veri le, ha ellentmondunk. A tanárok félnek a feljebbvalóiktól, mi tőlük, a gyerekek pedig mindkettőnktől? Hová vezet ez?” – kérdezte egy apa. S még nem említettem az olyan fogadóórákat, ahol megalázóan sokáig várakoznak a szülők – „három percet szánt rám a matektanárnő, s úgy beszélt velem, mintha ő lenne a főnök, én a gyengeelméjű beosztott” – és az olyan dolgozatokat, amelyek célja a nebuló lebuktatása. Biztosan az a diák érti A Pál utcai fiúk üzenetét, aki tudja, hány farakás volt csata előtt a grundon? És megszeretteti az olvasást az a pedagógus, aki úgy kérdezi ki a görög istenek olimposzi „beosztását”, mint az idegen szavakat? És hiába dolgoznak elhivatott, kiváló pedagógusok is, egyre szélsőségesebbek a szülői vélemények. Sokan szidják az iskolákat, mások szerencsésnek érzik a csemetéjüket, mert „véletlenül” kifogott egy emberséges osztályfőnököt, megint mások megpróbálják kimenekíteni a gyereküket az állami oktatásból.

A TÁRSADALOM MINDEN GONDJA AZ ISKOLÁBAN CSAPÓDIK LE

Nemrégiben láttam egy szörnyű kabarétréfát. Egy öreg tanár lépett színre, sántikálva, bepólyált fejjel, begipszelt lábbal, majd egy lapos párbeszédből kiderült, hogy egy nagyra nőtt gyerek rúgott a lábába, amikor rászólt, egy másik pedig fejbe vágta, amikor feleltetni akarta. Nem lehetett nevetni, de arra jó volt a jelenet, hogy eszünkbe juttassa az iskolákban jelenlevő erőszakot. Óriásiak a különbségek az intézmények között, az egyikben a módszertani finomításokkal foglalkoznak a tanárok, a másikban pofonok csattannak! Ha elfogy a tudás, kezdődik az erőszak… Beszéltem olyan középkorú tanárnővel, aki hamvas pályakezdőként azt a tanácsot kapta egy idősebb kollégától, pofozzon meg egy gyereket, hogy megalapozza tekintélyét… Azóta már „Pedagógus II.” kategóriába sorolták, és békés városrészben tanít, mégis arról beszél, hogy a társadalom minden gondja és feszültsége az iskolákban csapódik le. A drámai szegénységtől a tehetősebb szülők agyonhajszoltságáig, akik hamarabb vesznek egy új tabletet, mint hogy beszélgessenek a gyerekükkel. Ráadásul az alkohol, a drog és a válások okozta családi drámák is befolyásolják az iskolai életet.

– A túlméretezett tananyag és az állandó egzisztenciális félelem mellett nem az adminisztráció, nem is a többkilós portfóliónk elkészítése – nélküle nem sorolnak minket Pedagógus II. vagy mestertanár kategóriába – vagy a szerény fizetés a legfőbb bajunk, hanem az, hogy nincs segítség – mondja indulatosan. – Minden iskolába kellene szociális munkás, pszichológus, gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus, s az sem ártana, ha nekünk is módunk lenne szupervízióra, mint a pszichológusoknak. Mindez pénzbe kerülne, tehát csak álom, és mi egyre gyakrabban érezzük magunkat tehetetlennek, még akkor is, ha szeretünk tanítani.

A teljes cikket a Nők Lapja 2018/6. lapszámában olvashatjátok el – a magazint február 7-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Thinkstock