Hangolódj ránk! Oktatásügy, Mark Hamill és Japán az új Nők Lapjában

Túlzás, de bizonyos értelemben a fél világot „bejárjuk” e heti lapszámunkban. Itthon időzünk a legtöbbet – a hazai oktatási rendszert vettük górcső alá több cikkünkben is –, majd képzeletben Amerikába repítünk titeket egy interjú erejéig Mark Hamillel, végül pedig Japánban kötünk ki. Krúdy Tamás személyes élménybeszámolóját a szigetországi kalandjairól vétek kihagyni!

A képre kattintva „belelapozhattok” a magazinba!

Becsöngettek

Az enyhén sokkoló címmel rendszerint szeptemberben találkozik az olvasó, mi mégis most nyomjuk a csengőt, igaz, kicsit másként, mint tanévkezdéskor szokás. Így aztán a hangja is némileg másként szól: leginkább az ébresztőóráéra emlékeztet. Ennyiből nyilván kitalálták: az oktatásról lesz szó, s talán azzal sem mondunk nagy újdonságot, ha a témában megszólaló szakemberek véleményét ebben a két szóban summázzuk: ideje felébredni!

Megvallom, első olvasatra meglepett az oktatásügy megpendítésével feltörő vehemens panaszáradat. Jómagam közvetlenül nem mondhatom magam érintettnek, annyiban azonban mégis, hogy van a családunkban két kisiskolás nebuló, akiknek mindennapi kalandjairól, örömeiről és bánatairól rendre értesülök. Tőlük vagy a szüleiktől azonban ilyen indulatos kifakadásokat eddig nem hallottam. Igaz, amikor unokahúgomék három év után visszatértek Spanyolországból, és a kisebbik fi ú tüneményes akcentussal ropogtatta a magyar szavakat, azzal inkább csak a családot bűvölte el, az „illetékes” tanerőt kevésbé. De ebből azért nagyobb trauma nem keletkezett, s alighanem a tanító néni sem akart rosszat, amikor felhívta a figyelmet a nekünk bájos, számára inkább sajátos kiejtésre. És azt is túl lehetett élni, amikor a nagyobbik fi ú azért kapott figyelmeztetést, mert bent felejtette a hétvégére az iskolatáskáját. Anyukája ugyan próbálta mentegetni feledékeny kisfiát, hogy a kíséretet ellátó nagypapa késve érkezett, és a nagy kapkodásban ő sem vette észre, hogy a táska ott maradt, de a pedagógus véleményén ez sem változtatott: saját holmijára a gyereknek kell ügyelnie! Lássuk be, ez is igaz. Azt persze a tanító néni nem tudhatta, hogy ugyanez a nagypapa fiatal apuka korában a kislányát – a mostani anyukát – felejtette a lakásban, és csak a liftben tudatosodott benne, hogy valaki mintha hiányozna. Akkor is késésben voltak…

Nos, amíg az iskoláról csak ilyenfajta történeteket hallok, addig fel sem merül bennem, hogy olyan komor lenne a kép, amilyet mostani tablónk felvázol. Mert az elemzések többségéből az derül ki, hogy az oktatási rendszerünket valóban súlyos ellentmondások terhelik. Ha megoldást nem is tudunk adni a problémára, támpontokat kínálhatunk a valóságból hozott példákkal. Mert, ha hiszik, ha nem, találtunk olyan tanárnőt, aki tényleg szereti a munkáját, s noha harminc éve tanít, nem fásult bele, szereti a gyerekeket, és ők is rajonganak érte. Hogy mi lehet a dolog titka? Emeljünk ki egy részletet a gondolataiból (bővebben a 30. oldaltól): „Egy tanár az egyéniségével, a karizmájával vívhatja ki, hogy felnézzenek rá, hogy szeressék. Igen, ez utóbbi is fontos, hiszen az általános iskolai korosztály még a tanárért tanul, érzelmi alapon működik. Ha magammal tudom őket ragadni, akkor szeretni fogják a tantárgyamat is.”

És még egy szempont, ugyancsak tőle: „A mai tanárképzésen egyet változtatnék: előzetesen szűrném azokat, akik elkezdik. Megnézném, hogy a személyiségük valóban bizakodó, elfogadó, nyitott-e….?”

Lehet, hogy valahol itt kellene kezdeni?

Lazarovits Szilvia, vezetőszerkesztő

 

Fotó, illusztráció: Archív, Unsplash