A koraszülött babák megmentője – Dr. Schill Beáta, „Kengurumama” története

Rist Lilla írása egy több szempontból is különleges doktornőről.

kengurumama

Dr. Schill Beáta, „Kengurumama” arra tette fel az életét, hogy terjessze azt a módszert, amely a koraszülött babák életesélyeit növeli. Talán hihetetlen, de nem egy forradalmian új technikáról van szó, hanem az anyai test melegéről, amire egy hatszáz grammos koraszülöttnek is mindennél nagyobb szüksége van. A számok önmagukért beszélnek, a babák jobban fejlődnek a kengurumódszert alkalmazva, sőt ritkábban kapnak fertőzést, mint inkubátorban nevelt társaik. A technika bűvöletéből azonban nehéz szabadulni.

– Amikor 1979-ben Bogotában először alkalmazták a kengurumódszert, s az anyjukra kötötték a koraszülött babákat, kényszerből tették, mert nem volt elég inkubátor – meséli a doktornő, akivel nem a PIC-osztályon találkozunk, ahol a koraszülöttek intenzív ellátása zajlik, hanem egy kávézóban. – Azóta a világ legfejlettebb részein is így járnak el, mert azt tapasztalták, s a tapasztalatokat azóta számos felmérés igazolta, hogy a legapróbb „korababák” számára is egyértelműen pozitív hatása van. Nemcsak a súlygyarapodásuk gyorsabb, de stabilabb a légzésük, a keringésük, nyugodtabbak, jobban fejlődik az idegrendszerük, s az anyatej által, amelynek termelődését jelentősen fokozza a kenguruzás, a fertőzésekkel szemben sokkal ellenállóbbak. Amikor egy intenzív centrumban át akarjuk adni ezt a tapasztalatot, akkor teljes szemléletváltásra van szükség, annak az elfogadására, hogy nagyon hasznos az inkubátor, de nem tud mindent, az anyai, apai test valami másra képes. Azaz, a szülőknek a babájuk mellett van a helye. Csodák történnek, amikor egy néhány száz grammos baba bőrkontaktusban lehet a szüleivel – mondja, és fotókat mutat korababákról, akik ott szuszognak édesanyjuk vagy édesapjuk mellkasán.

– Néhány hónapja Székesfehérváron dolgozom, ahová azért hívtak, hogy segítsem a PIC családbarát szemléletű átalakítását. A szemléletváltás mindig lassú, éveken át húzódó folyamat, de nagyon jó alapokról indulunk, s már vannak biztató tapasztalataim. Nemrég adtunk haza egy kisbabát, aki 780 grammal született, s vele már sok időt tölthetett az édesanyja. Ők most még három héten át bármikor felhívhatnak otthonról, akár éjjel kettőkor is. Hiszen a szülőknek ez egy nagyon új helyzet, s annyi kérdésük, félelmük lehet, miután hazamennek.

– Mikor kezdődött és hogyan ez a különleges küldetés? – kérdezem aztán, és Dr. Schill Beátában egy gyermekkori emlék tolul fel egy játék babáról, amit a nagymamájától kapott ötévesen. Még ma is megvan ez a baba, ott ül a szakkönyvek és a diplomája mellett a könyvszekrényben. – Akkora volt ez a játék baba, mint egy egyhónapos újszülött – meséli –, anyukám megmutatta, hogyan kell tartani, fürdetni, bepelenkázni, és attól kezdve ez lett a legkedvesebb játékom. Amikor nyolcévesen rám bízták az unokatestvéremet, már „mindent” tudtam a kisbabák ellátásáról. Olyan nagy hatással volt rám, hogy kezdettől fogva tudtam, gyerekekkel szeretnék foglalkozni, de hogy pontosan mivel, az sokáig bizonytalan maradt. Kislányként bölcsis gondozónő akartam lenni, aztán gyógytornásznak készültem, és csak gimnazista koromtól akartam gyermekorvos lenni. A mi családunkban senki nem volt orvos, ennek semmilyen hagyománya nem volt. Az egyetemi éveim alatt is el-elbizonytalanodtam, hogy tényleg jó lesz-e az, ha ezt a szakmát választom. Sok lelki teherrel kellett szembesülnöm. Nővérként, majd tudományos diákköri munkát végezve dolgoztam ugyanis a tanulás mellett a két koraszülött intenzív centrumban, s azt láttam, hogy akkoriban még nagyon sok olyan korababát is megmentettek, akik számára az élet később biztosan nem lehetett könnyű, mert súlyos terhet jelentő maradványtünettel, sérüléssel kellett együtt élniük. Néha úgy éreztem, az orvoslás megerőszakolja a természetet. Ma is azt vallom, tisztelnünk kell a korababák döntését, akik pontosan tudják, köztünk akarnak-e maradni, vagy sem… Mert nem vagyunk élet és halál urai, ez nem lehet kizárólagosan a mi döntésünk. A szó hétköznapi értelmében nem vagyok vallásos, de mély hitem van, tudok az inkubátor mellett imádkozni, felfelé tekinteni.

A teljes cikket a Nők Lapja 2018/4. lapszámában olvashatjátok el – a magazint január 24-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Szász Marcell