Tévés kedvenceink: Dömsödi Gábor

Rádiós és televíziós személyiség, aki maga mögött hagyva a televíziózást, új hivatásba kezdett. Városból vidékre költözött akkoriban, és egy település életét kezdte irányítani. Amikor egy súlyos betegség döntötte le lábáról, átértékelte az életét. Gondolatait Szegő Andrással osztotta meg.

dömsödi gábor

– Most éppen a legendás televíziósok sorozatban beszélgetünk, de ugyanígy beszélgethetnénk akár a legendás rádiósok, lapszerkesztők, vállalkozók vagy legendás polgármesterek címszó alatt is…

– Bár szerintem leginkább a legendás pancserek… nem is ez a jó szó rá, hanem inkább a legendás balekok közé sorolnám magamat…

– Nem! Végül is mindenben jó voltál, illetve jó vagy, éppen ezért érdekelne, hogy miért is vágtál bele ennyi mindenbe? Ennyire tehetséges voltál mindenben, vagy ennyire kerested a helyedet a világban?

– Magammal kapcsolatban említésre érdemes tehetségről egyáltalán nem beszélnék. Annak, minden nagyképűsködés nélkül állíthatom, alaposan híján vagyok. Szerintem abban, hogy egy szinten helyt tudtam állni ebben is meg abban is, a szerencsének volt döntő szerepe. Jókor voltam többnyire jó helyen.

– Ahhoz is egyfajta tehetség kell, hogy rendre jó felé sodródjon az ember…

– Ebben lehet igazság. Igen, mert amikor már helyzetbe kerültem, akkor rendre felismertem a lehetőséget, és jól is választottam. A Rádióba például háromszáz valamennyien jelentkeztünk riporteriskolába, és sikerült bekerülnöm a tizennyolc kiválasztott közé. Három remek tanárhoz járhattunk gyakorlatra, és én azért döntöttem Pásztor Magda mellett, mert neki volt közülük egyedül állandó műsora. Akkor jól éreztem rá, hogy ebből én majd tudok profitálni, mert valóban az első riportjaimat ő adta le, sőt figyelmébe ajánlott férjének, Mester Ákosnak, aki a 168 Órának volt a főszerkesztője. Akkoriban több mint egymillióan hallgatták szombatonként a 168 Órát, így mondhatom, valójában az lódította a karrieremet. Vagy jó választás volt a folyosón bemutatkozni Friderikusz Sándornak. Összebarátkoztunk, és sokéves gyümölcsöző munkakapcsolat lett belőle, például minden idők legsikeresebb magyar műsora, a Friderikusz-show. Más kérdés, hogy én nem tudtam igazán tőkét kovácsolni, meggazdagodni ezekből.

– Szerettél volna?

– Én is azok közé tartozom, akik magát a pénzt nem szeretik, ám amit lehet kapni érte, azt annál inkább. A szó klasszikus értelmében soha nem tudtam bánni a pénzzel. Elköltöttem. Lovakra, jó autókra, utazásokra. Arra nem gondoltam, hogy az akkori, valóban mesés jövedelmek nem örökké tartanak majd. Akkor történt a rendszerváltás, és én abban a naiv, illetve butuska hitben voltam, hogy mivel miénk az ország első számú produkciós irodája, ha jönnek a kereskedelmi csatornák, bennünket el fognak árasztani kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb ajánlatokkal! Hogy a minőségre törekednek, és ezt majd jól meg is fizetik!

– Egy csodát!

– Most már én is tudom! Nekik nem drága, kreatív profik kellettek, hanem olcsó, fegyelmezett végrehajtók. Fridi hamarabb meghallotta az idők szavát, és jókor váltott, én meg holmi ostoba értelmiségi gőgtől indíttatva vártam, hogy nyíljanak már meg azok a fantasztikus lehetőségek! Még somolyogtam is, hogy mit is akarnak ezek az új törekvők, amikor még az ikes igét sem tudják ragozni! Aztán az arcomra fagyott a vigyor, amikor kiderült, hogy ezeknek a műsoroknak az elkészítéséhez se alany, se állítmány egyeztetése nem szükséges. Magyarán mondva, jól pofára estem. Sebaj! Nekem meggyőződésem, hogy az élet libikókái jót tesznek az embernek. Megtanulja azt is, hogy milyen lent, és megtapasztalja, hogy milyen odafent.

A teljes interjút a Nők Lapja 2018/02. lapszámában olvashatjátok el – a magazint január 10-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Szász Marcell