Figyelni kell minden rezzenésre – Közeli Mácsai Pállal

Színész, rendező, színházigazgató: láthatja a közönség a pesti Örkény Színházban és a nemrégiben Oscar-díjra jelölt filmben, a Testről és lélekről című alkotásban. Mácsai neve fogalom, igazodási pont a színházi világban, ha alakításáról van szó, akkor mellbevágó, tűpontos, érzékeny. Hogyan formálja a különböző szerepeket az életében? Szegő András beszélgetett a színésszel.

mácsai pál

– Pár éve csináltam veled egy interjút, olyat, amilyet hellyel-közzel még tűrhetőnek is éreztem. Elküldtem neked, és még aznap este felhívtál, és agyba-főbe dicsérted az írást. Mondtad, hogy milyen jó, milyen pontos, mennyire hiteles. Kezdtem egy kicsit jól érezni magamat, és a méltatás hallatán megkérdeztem tőled: akkor le is adhatnám a cikket? Csudákat, mondtad, előbb az utolsó szóig átírom az egészet!

– Jól hangzik, de én nem emlékszem ilyen dramatikus párbeszédre… Biztos átírtam, igen.

– De teneked miért fontos, hogy a veled készülő interjúkat rendre átírd? Az újságíróval van problémád, vagy magaddal?

– Csalódások vannak emögött. Ha nem kérem el, nem kontrollálom a szöveget, leginkább nem az jelenik meg, amit mondtam. Először azért, mert én, noha visszafogott alaknak tartanak, sok érzelemmel beszélek. A beszéd nemcsak a szavakból áll, hanem gesztusokból, hangsúlyokból, a szó ilyen metakommunkiáció nélkül csak csontváz. Elég nehéz célra tartani, hogy leírva minden azt jelentse, amit az ember gondol. Olyan is van, hogy nem sikerül világosan kifejezni magam. Az se ritka, hogy az újságírónak valami prekoncepciója van a szöveggel, és ahhoz szelektálja, amit mondok. Veled megint más a helyzet. Te szuverén szerző vagy, amit mondok, az neked munkaanyag: a saját szavaiddal írod le. Imponáló módon nem is használsz magnót, nem is jegyzetelsz, hanem fi gyelsz: nagy ritkaság. Csak hát én, bár nem lesz olyan tetszetős, mint a tieid, ragaszkodom a saját szavaimhoz. Védekezésül azt adhatom elő, hogy aki magnózik, annak a szövegét is átírom. Nem is szeretek írott interjút adni, csak élőt.

– Persze, de a beszélt és az írott nyelv sokszor nagyon markánsan eltér egymástól…

– Erről van szó. A beszédben a szavak mögött indulati közlések vannak, fintorok, gesztusok, ugyanolyan elemei a mondandónak, mint a szavak. Néha sőt.

– És ha most Picasso festene rólad egy portrét, akkor is szólnál neki, hogy a fülem nem ilyen nagy, vagy ez a száj nem tetszik?

– Dehogy szólnék. A portré a te képed rólam. De hát ez nem portré, ez interjú.

– Korábban érkeztem, és amíg várakoztam az irodád ajtaja előtt, bentről gyakran nevetés szűrődött ki. Vihogástól kacagásig a nevetés sok árnyalata. Ilyenkor a beosztottjaidat szórakoztatod, teszteled a poénjaidat…

– Most ilyen volt a megbeszélés, általában csendes… Egyébként egy viccet mondtam el, tanulságul egy helyzetre.

– És ha a főnök viccet mesél, ki merne nem nevetni?

– Itt sok nagyon jó humorú ember van, és sok nálam jobb előadó. És elég kritikusak vagyunk egymáshoz, aminek megvan az az árnyoldala, hogy nem kötelező nevetni a főnök viccein – de több az előnye. Szerencsére ritkán kapok házon belül elismerést, dicséretet. Nézd, akárhányszor én itt színre lépek, össze kell szednem magam, nagyon erős partnerek között vagyok.

– Tudod, vannak színészek, akik nagyon szeretnek jó partnerekkel játszani, mert az húzza őket, és vannak, akiknek fontos, hogy alájuk dolgozzanak a többiek…

– Én nem találkoztam az utóbbival. Csak az a jó, ha jó partnerekkel játszunk.

– És ha történetesen rossz napot fognak ki a partnerek?

– Akkor összekapjuk magunkat, és segítünk egymásnak. Ha pedig én vagyok rossz, akkor ők segítenek.

– Amikor színházról esik szó, rendre el szokták mondani, hogy az egy mélyen demokratikus intézmény, meg azt is, hogy csak diktatórikus módon működik. Akkor melyik az igaz?

– Magában egyik sem. Nincs „a” színház. A színház lehet azonos világlátású társak szövetsége, lehet egy szóló zseni mániája, és még nagyon sokféle. Van például színház, amelyik üzleti társulás: a művészek beteszik a szaktudást, kiveszik a gázsit. És mindegyik lehet jó. A miénk szintén egy ismert modell, úgynevezett városi fenntartású, társulati, prózai repertoárszínház. Ez a sokféle színház sokféle módon működik. Ami a vezetést illeti, a főnöknek csak egy kötelező ismérve van: fogadják el. Ezért vagy azért. Kinek ördögnek kell lenni, kinek angyalnak, kinek keverni kell a kettőt. Olyat is láttam, akit azért fogadtak el, mert többet tudott, mint a társai. Engem érdekel a munkatársaim véleménye, szükségem van rá, és meg is beszélem velük a dolgainkat.

A választ és az interjú folytatását Nők Lapja 2018/2. lapszámában olvashatjátok el. A magazint január 10-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Dömölky Dániel