Ősi bizalommal egymás iránt – Címlapinterjú Hernádi Judittal és lányával, Tarján Zsófival

Hernádi Judit Magyarország egyik legismertebb színésznője, a lánya, Tarján Zsófi a mégsem róla híres, hanem arról, hogy a Honeybeast zenekar énekesnője. Két híresség, két nemzedék, kétféle stílus, és mégis hasonló küzdelem a felnőtt életút kezdetén. Mert mindig az eleje a legnehezebb, mondja erről Zsófi, mint ahogy a tengerbe is az elején a legbajosabb belemenni, mert ott partközelben még visszavernek a hullámok! Rist Lilla interjúja.

Judit éppen ebédel, amikor a kis étteremben találkozunk, pedig már délután három van, meg is kér, hogy hadd fejezze be. Persze „megengedem”, hiszen főpróbaidőszakban kissé átrendeződik az élet. Az étteremben családias a hangulat, ismerik őket, és szerethetik is, mert más dolgok is szóba kerülnek. Zsófi a pincérnőnek mesél arról, hogy sportol, edzőterembe jár, szakértők segítik az életmódváltásban, ugyanis szénhidrát-anyagcserezavara van.

– Hogy derült ez ki? – kérdezem Tarján Zsófiát, és ő láthatóan szívesen ecseteli a részleteket.

Tarján Zsófia: Ezt az állapotot a helytelen életmód váltotta ki. Nagyon hosszan jártam iskolába a gimnázium után is, a tanulás fontos része az életemnek. Elvégeztem egy grafikai iskolát, ahol éjjel dolgoztam a feladatokon, aztán egy zenei iskolát jártam ki, ahol rengeteget gyakoroltam szintén az esti órákban, emellett sok kijárással járt, arra sem volt időm, hogy normálisan egyek. Most, hogy nyugodtabb mederbe terelődött az életem, könnyebb egészségtudatosan élni.

– Valóban kevésbé stresszesnek éli meg a koncertezést, a fellépéseket, mint az iskolai éveket?

T. Zs.: Másképp nehéz a koncertezés. Nagy a felelősség. Amúgy az élet összességében nehéz. Bár ezeket én nem is „nehézségeknek” hívnám, inkább feladatoknak. A Honeybeastben énekelni olyan elfoglaltság, amit sokkal lazábban csinálok, biztonságot ad az eddig megtett út.

– Az édesapja operaénekes, és édesanyja is énekelt egy-két feledhetetlen dalt. El van rendelve, hogy mik leszünk?

T. Zs.: Nem feltétlenül, például nagyon sokáig szerettem volna sebész lenni. Akár lehettem volna az is, ha nagyon ráfekszem, de mégiscsak úgy döntöttem, hogy másik utat választok. Orvos is van a családban, ennek is van hagyománya.

– A sebészségben van valami agresszív.

Hernádi Judit: Igen, agresszív, de pozitívba fordítva. Valakibe bele kell vágni egy kést, de mégis jó dolog sül ki belőle. De tényleg bele kell vágni!

T. Zs.: Nem véletlenül nem lettem sebész, az az igazság!

H. J.: Nem bánom. Egy hamis hang kevesebb bajt okoz, mint ha mellévág valaki, az nem olyan jó. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy megtalálta azt, amit szeret. Nem gondoltam volna, hogy énekes lesz. Azt, hogy rajzolni tud, hamar észrevettem. Egész apró gyerekkorában láttam, hogy a rajzainak van valami értelme, és a keze ügyes, de azt, hogy énekelni tud, azt nem.

T. Zs.: Szinte sorsszerűen talált meg a zene. Volt egy ismerősöm, akit egy klubban ismertem meg, beszélgettünk, ittunk néhány sört, aztán egy év is eltelt, amikor rám írt egy sms-t, hogy nincs énekes a zenekarukban, és hogy megpróbálhatnám. Elmentem, megpróbáltam, és sikerült.

– Honnan tudta, hogy tud énekelni?

T. Zs.: Nem tudta. Csak szimpatikus lehettem. Ez lett az első zenekarom, ahol death, noisecore metált énekeltem, vagyis nem énekeltem, inkább üvöltöttem…

H. J.: Ilyen hörgős dalokat… – fintorodik el.

T. Zs.: És az anyám ezt látta.

H. J.: Igen, elmentem megnézni. Az volt számomra megdöbbentő, hogy előtte azt mondta otthon, hogy memorizálja a szöveget. Hosszan elvonult. Aztán meghallgattam, és egy árva szót nem értettem, mert szerintem egy értelmes szó nem hangozott el, csak hörgés. De nem baj, ez így volt jó! Nagyon hangosan hörgött.

T. Zs.: Ez tizenkilenc éves koromban történt. Aztán a Balkan Fanatik talált meg egy grafikai feladattal, később valahogy tudomást szereztek a hörgős múltamról, és felvettek rappernek… A rap kicsit éles váltás volt a metál után, de közben azért elhangzott egy-két dal, vokálozhattam is. Azt mondták, ha komolyan van kedvem a zenéléshez, akkor kezdjek el tanulni. Így kerültem a Kőbányai Zenei Stúdióba. Anyával akkoriban léptünk fel egy színdarabban, huszonhárom éves voltam. Totálisan éretlenül, képzetlen torokkal elég nehéz dalokat kellett elénekelnem, és nagyjából sikerült ezt megugranom.

– Ez volt az Egy színésznő lánya című darab, amit a Mayából írtak át, ami elég konfliktusos anya-lánya kapcsolatról szól. Mennyire volt ez igaz önökre?

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/2. lapszámában olvashatjátok el. A magazint január 10-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Kovács Szilvia