Akit rabul ejtett a mennydörgő sárkány földje – A Magyar-Bhutáni Baráti Társaság alapítójának története

A Himalája hófödte csúcsai, érintetlen erdőségek, titokzatos buddhista kolostorok, monszuneső áztatta, jól termő föld a völgyekben, hazájukra büszke, kedves emberek. Ez Bhután, a bruttó nemzeti boldogságot mérő parányi ország két óriás, India és Kína között. De hogyan lett szerelmese e távoli világnak Valcsicsák Zoltán, aki nyugodt jólétben éldegélhetne itthon vagy Európa bármelyik országában? V. Kulcsár Ildikó írása.

valcsicsák zoltán

A találkozásunk előtt gyors, rövid közvélemény-kutatást végzek. Tizennyolc ismerősömből tizenöten hallottak már a távoli Bhutánról, tizennégyen a bruttó nemzeti boldogság fogalmát is ismerték. De arról egyikük sem tudott, hogy a helyiek nyelvén az ország neve Druk Jul, a mennydörgő sárkány földje, amire az a magyarázat, hogy a Himalája felől időnként kegyetlen viharok söpörnek végig a völgyek pici településein mennydörgő szelek kíséretében. A Magyar–Bhutáni Baráti Társaság létezéséről viszont tizenegyen tudtak, ami jó arány ahhoz képest, hogy a társaság még gyermekkorú, hiszen 2011-ben hívta életre Zoltán magyar és bhutáni barátai segítségével.

VÁLTÁS – NEGYVENÉVESEN

Ahhoz a generációhoz tartozik, akiket a rendszerváltozás nyerteseinek szoktak nevezni. Mire felelős felnőtté értek, kinyíltak a határok, utazhattak, a hazai végzettségük mellé külföldön is szerezhettek diplomát, és kiváló állásokat nyerhettek el nemzetközi cégeknél. Az 1970-ben született Zoltán kezdetben marketingesként dolgozott, majd valamiféle hiányérzet hatására váltott, és a nonprofit szférában lett vezető. Azon munkálkodott – képzéseket is szervezett –, hogy a vállalatok, a civil szervezetek és a kormány együtt segítsék a társadalom peremére szorultakat. Innen nagy ugrás volt a Levi Strauss pályázatának elnyerése: a gazdag amerikai cég jótékonysági alapítványának lett az első embere.

– Huszonnyolc évesen kaptam meg az „álomállást”, s a cég tulajdonosával, Bob Haasszal olyan jó viszonyba keveredtem, hogy egy San Franciscó-i találkozásunkkor megkérdeztem, „Bob, minek neked még több pénz?”. Ő nosztalgiával mesélt arról, hogy a felmenői egy ebédlőasztal mellett, családi körben hozták meg a céggel kapcsolatos döntéseket, majd hozzátette, hogy a jelen az előremenekülésről szól. Hiszen nincs szüksége több pénzre, de mögötte liheg a konkurencia… Szóval sokat tanultam a kapitalizmus erényeiről és hibáiról a cégnél, amely tiszteletreméltóan fordította a profitja egy részét a szegény régiók megsegítésére. De tizenkét év után rájöttem, nem jelent már kihívást a munkám, mindent elértem, tehát feladtam a jól fizető, sok utazással is járó állásomat. – Amikor megemlítem, hogy ma is sokan vágyakoznak ilyen beosztásra, töprengve néz rám.

– Az én generációmból jó néhányan jutottak fel a csúcsra gyorsan, majd rájöttek: képtelenség, hogy az élet csak a „pénzcsinálásról” szóljon. Olyan ez, mint amikor felérsz a Mount Everestre, és körülnézel, hogyan tovább. Magasabb csúcs nincs, ráadásul ahhoz, hogy megmássz egy alacsonyabbat, le kell menni a völgybe, és újból neki kell veselkedni… Nem tudtam én, hogyan folytatódik majd a pályám, csak abban voltam biztos negyvenévesen, hogy váltanom kell.

EGY LELKES ÖNKÉNTES

Zoltán az ezredfordulóig nemigen hallott Bhutánról. Pedig nyitott, érdeklődő gyerek volt, akibe az egyetemi tanár szülei jóvoltából beléplántálódott a humanizmus, az élet és a másik ember tisztelete, közben egyszerre érdeklődött a számítástechnika, a filmművészet, az erőszakmentes társadalom és a japán színház iránt. – Amikor hét évvel ezelőtt, életemben először találkoztam egy bhutánival, már olvastam a Bruttó Nemzeti Boldogság nevű, nagyszabású társadalmi és gazdasági kísérletükről, tehát érdeklődéssel elegyedtem szóba a kedves Dawa Demmel egy londoni étteremben tartott hivatalos vacsorán. Ő nemcsak a hazájáról mesélt szívesen, de arról is, hogy a férje, dr. Karma Phuntsho kultúrantropológus hozta létre az első, Bhutánban bejegyzett karitatív szervezetet, a Loden Alapítványt, amely oktatási programokat és fiatal kisvállalkozókat támogat. A kölcsönös rokonszenv eredményeként néhány hónappal később ismét találkoztunk, és megbeszéltük, szívesen mennék önkéntesként Bhutánba, hogy segítsem az alapítvány munkáját. A Levi Strauss után épp szüneteltettem a karrieremet, tehát izgatott voltam, és lelkes, pedig még nem tudtam, hogy 2011 szeptemberében meg fogom alapítani a barátaimmal, köztük dr. Karma Phuntshóval a Magyar–Bhutáni Baráti Társaságot.

Zoltán történetének folytatását a Nők Lapja 2018/1. lapszámában olvashatjátok el. A magazint január 3-tól keressétek az újságosoknál! 

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Bielik István