Gyógyításra született – Egy doktornő kalandos élete Kárpátaljától Etiópiáig

Mindig kell valaki, aki mellettünk áll, akit simogathatunk, vallja Erzsike néni, és Picúr macskája az ölébe ugrik. Hosszú és kalandos életéről mesél az idősotthon csendjében, és szavai nyomán törzsi harcok dúlnak, felélednek a dzsungel fényei, szunnyadó kórságok támadnak újra. A másik történet, amelyről nem sokat szólunk, amelyet a kötődés finom szálai szőnek át, elsőre talán nem is látszik. Rist Lilla írása.

A szoba falát egzotikus kincsek díszítik, nigériai álarc, etióp bőrfestmény, Erzsike néni láncokat is mutat, kopt keresztet és egy másik nyakéket, amely apró, pénisz formájú medálok sora, meg persze fényképeket, a múló pillanat színes lenyomatait. A törökbálinti idősotthon apartmanjába csak kevés fért be a régi tárgyakból, de ez a kevés is rengeteg emléket ébreszt.

ANYÁMAT AKARTAM MEGGYÓGYÍTANI

Erzsike néni, teljes nevén Dr. Demeter Györgyné Dr. Fekete Erzsébet 1931 márciusában született Beregszászon, Kárpátalján, de Huszton nőtt föl, a híres huszti vár alatt. Nem sok jó emléket őriz azokból az időkből. Akkoriban Huszt csehszlovák fennhatóság alá tartozott, Erzsike cseh óvodába járt délelőtt, délután meg a magyarba. Az előbbibe, hogy megtanuljon csehül, a másikba, mert magyarnak született. De nehéz volt ott kisebbséginek lenni, mert a cseh gyerekek folyton leköpdösték, ő meg verekedett, állandóan harcolt velük. Pici lakásban laktak, egy szoba-konyha, dolgozósarok, pedig a szüleinek jó szakmája volt, apja építészmérnökként, édesanyja gyógyszertechnikusként dolgozott. Az édesanyja, aki olyan gyönyörű nő volt, hogy hosszú, fekete hajával és égszínkék szemével szépségversenyt is nyert, ekkoriban már sokízületi gyulladásban és szívbelhártya-gyulladásban szenvedett, testvére ezért nem születhetett. Akkor kerültek könnyebb helyzetbe, amikor Erdélyt visszacsatolták, Máramarosszigetre költöztek, ahol az apját már megbecsülték, szép házuk lett, apránként bővülő, hatalmas könyvtárral. Itt kezdett el gimnáziumba járni, de a történelem megint közbeszólt.

A második világháború kezdetén az apját behívták katonának, ők pedig az édesanyjával mentek utána. Egy teherautón követték a hadtestek mozgását, azon laktak, aludtak. Grazig jutottak el, fél évig ott is éltek, aztán visszafordultak, mert az édesanyja mindenáron haza akart menni, de csak Miskolcig jutottak, mert ’44-ben lezárták a határt.

– Apám egy állami intézményben kezdett el dolgozni, én pedig a Tóth Pál Leánygimnáziumban tanulhattam tovább – emlékezik. – Itt érettségiztem 1949-ben. Orvos akartam lenni, az édesanyámat szerettem volna meggyógyítani, aki ekkor már nagyon beteg volt. Elsőre nem vettek fel, átirányítottak vegyész szakra, mert azt mondták, arra van inkább szükség. De másodszor is jelentkeztem, és akkor végre elkezdhettem Debrecenben az orvosi egyetemet. Három év után átjelentkeztem Budapestre, mert apámat Veszprémbe helyezték, édesanyám meg egy fővárosi klinikára került. Nem akartuk, hogy szétszakadjon a család. Itt ismertem meg a férjemet, a belklinika előterében, amint várakoztunk az egyik előadásra. Ő akkor mellém állt, és aztán hatvankét évig mellettem is maradt. Óriási adomány volt, olyan ember, mint apám, aki mindenhez értett, mindent megcsinált. Egyszerre diplomáztunk, de édesanyám már nem várhatta meg, hogy meggyógyítsam, mert ’54-ben meghalt. 1955-ben összeházasodtunk, a férjem családja saját gyerekeként fogadott be. Akkoriban nem mi választottuk meg, orvosként hová kerülünk, a férjemet Miskolcon a tüdőgyógyászatra, engem a bőrgyógyászatra helyeztek. Minden nyáron egy hónapot katonaként kellett szolgálnunk, a hadgyakorlatokon negyvenöt kilósan kellett vinnem a teljes hadfelszerelést. Egyszer még ejtőernyőzni is elvittek, rémes volt, ezekre a kalandokra egyáltalán nem voltam alkalmas. 1956-ban született meg András fiunk, akkor is behívtak katonának, hiába mondtam, hogy néhány hete jött világra a gyermekünk. Erre bevonultam a csecsemővel, szerencsére elhajtottak, többé nem is hívtak vissza.

A forradalom alatt az Erzsébet Kórházban dolgoztunk, ahol mindössze három orvos maradt, mi láttuk el a teljes kórházat. A férjem ekkoriban szülészorvos lett, de én bőrgyógyász maradtam. A szakvizsgák után született a második gyerekünk, Györgyi. Hat hét után újra dolgozni kellett, óvoda, bölcsőde híján egy ismerős vigyázott a gyerekekre. Rengeteget dolgoztunk, a férjem mentőzött is, én pluszrendeléseket vállaltam, lassan a négy téglára tett matracból valódi ágy lett, bútorok, apránként formálódó normális élet. Mindig mozgékonyak voltunk, sportoltunk, úsztunk, télen síeltünk, nyáron kirándulni jártunk a Bükkbe, vittük a gyerekeket is. Igényeltünk egy autót, és két év várakozás után sikerült egy Warszawát vásárolnunk, azzal kezdtük el járni a környező országokat, mentünk, ahová engedtek. Az utazás volt az örömünk, minden szabadságunkat erre fordítottuk.

Dr. Fekete Erzsébet kalandos története a 2017/39. Nők Lapja 27. oldalán folytatódik.

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Hirling Bálint