„Néhány évtizeddel ezelőtt a színészek még igazi, jó értelemben vett sztárok voltak” – Címlapinterjú Tompos Kátyával

Szorgalmas kislányból vagány lázadó lett, aki a hangjával, a játékával és a megjelenésével egyaránt elbűvöli a közönséget. Tompos Kátya elárulta Szegő Andrásnak, hogyan tanult meg sikerből és kudarcból is erőt meríteni, és mit jelent számára a boldogság.

– Árulja el, kérem, hogy ön öltözik mindig választékosan, vagy egyszerűen magán minden jól áll? Mindig elbűvöl ugyanis!

– Hát, nem is tudom…

– Ez mellébeszélés, Kátya, kedves!

– De higgye el, hogy nem tudok erre válaszolni! Szeretek mindig nagyon egyszerűen és kényelmesen öltözködni. Talán ezt látja rajtam, hogy nem feszengek a ruháimban, nincsenek olyan problémáim, hogyan is hordjak valamit. Ami felugrik éppen rám, azt viselem. Lehet aztán, hogy ebből önkéntelenül kialakult egy stílus.

– Ez, jelentem, megtörtént!

– Talán abból is adódik az egyszerűség iránti vonzalmam, hogy a színpadon annyiféle ruhát kell hordanom, amennyit csak a szerepeim szerint éppen rám aggatnak.

– Ugyanakkor néhány színésznő idehaza kifejezetten törekedett arra, hogy jellegzetesen öltözködjön a hétköznapokban is: például Psota Irén, Mezey Mária vagy Tordai Teri.

– Ők példaképek, igazi dívák, akiknek a színpadon kívül volt erejük és késztetésük arra, hogy kitalálják magukat a hétköznapokban is. De a maiak közül kevesebb ilyen példát tudna említeni.

– Miért? Mit gondol, hol történhetett a változás?

– Néhány évtizeddel ezelőtt a színészek még igazi, jó értelemben vett sztárok voltak. Így tekintettek rájuk az emberek, és ezért nem volt mindegy, milyen formában jelennek meg a civil életben.

– Ön is szeretne ebben az értelemben sztár lenni?

– Én nem érzem magam sztáralkatnak. És ez már más kor. Más a közeg, mások az úgynevezett sztárok. Nem beszélve arról, hogy amióta létezik az internet, bárki bármivel kitűnhet. Én nem szeretnék kitűnni, ha nem a munkámról van szó. Nekem ez így jó.

– Zavarja, ha felismerik, netán odamennek önhöz?

– Most akkor ellentmondok magamnak: nem zavar egyáltalán! Sőt, jólesik. Ez valamennyire elismerése annak, hogy valamit jól csináltam egy előadáson, koncerten vagy filmben. Én annak idején sokszor szerettem volna odamenni valamelyik kedvencemhez, ha megláttam valahol…

– És mit mondott volna?

– Ezen még nem gondolkodtam, mert soha nem mertem! Úgy hittem, biztosan siet, valami komoly dolgon töpreng, meg egyébként is időpocsékolásnak tekintené, ha egy magamfajta csitri csak úgy megszólítaná, és zavartan elhebegne neki néhány mondatot.

– És ha önhöz odamennek?

– Az nagyon jólesik! Tudom tisztelni az illetőt, mert vette a bátorságot, hiszen én képtelen voltam erre. Nyilván neki is éppen annyi félelmet kellett legyőznie, de ő képes volt rá, és én ezt nagy-nagy elismerésnek tekintem. Azt képzelem, hogy akkor tetszhetett neki, amit csináltam, és ez visszaigazolása is a munkámnak. Egy jó szó, egy szép pillantás, egy kedves gesztus nagyon sokáig megmarad bennem, és megerősíti a hitemet abban, hogy érdemes folytatni. A közönség elismerése a legtöbb, hiszen elsősorban nem magunknak, nem a rendezőnek, az igazgatónak, hanem nekik játszunk. Általuk leszünk ilyen, olyan vagy amolyan színészek. Az emberek tetszése, elismerése, szeretete igazolja egyáltalán a színészi létünket.

– Persze, de ezt csak visszamenőleg láthatja így az ember. Utólag, már a pályára kerülve döbbenhet rá, hogy van ilyen tényező is. Nem hinném, hogy ettől a vágytól hajtva ment volna színésznek.

– A kérdés mindig bennem volt, mindig izgatott, valójában miért is akarok színész lenni. Hogy híres legyek? Hogy elismerjenek? Hogy címlap lehessek a Nők Lapjában? Miért is akarom csinálni? Hogy bizonyítani akarok? És ha igen, akkor mit akarok bizonyítani és kinek? Másoknak? Vagy csak magamnak?

– Talált rá választ?

Hogy Tompos Kátya talált-e rá választ? Kiderül az interjú folytatásából, amelyben útkeresésről, megfelelni akarásról és boldogságról is szó esik. Keressétek a teljes cikket a Nők Lapja 2017/31. lapszámában!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Emmer László