Vidéki lány Budapesten – Közeli Rakovszky Zsuzsával

Rakovszky Zsuzsa kortárs irodalmi életünk egyik legizgalmasabb és talán legzárkózottabb alakja. Ötödéves egyetemistaként még bakter akart lenni egy eldugott faluban, de aztán könyvtáros lett. Versei, regényei sokakat érintenek meg és gondolkodtatnak el, miközben neki magának az a legnagyobb vágya, hogy „láthatatlan” maradhasson. Szegő András interjúja.

18 rakovszky zsuzsa

– Meglepődtem, amikor ön, a magyar irodalom egyik „nagyasszonya” azt javasolta, hogy itt, ebben a sötét, füstös belvárosi presszóban találkozzunk. Ez inkább amolyan zűrös ifjú bölcsészhallgatók törzshelyének tűnik, ahol lehet két óra között bliccelni.

– Amilyen én is voltam néhány évtizeddel ezelőtt… Igen, nyilván azért is jutott ez az eszembe, mert sokat jártam ide. Sőt még egyetem után is, amikor az akkori Gorkij könyvtárban dolgoztam. Itt lehetett kapni először banán- és málnaturmixot. Ez akkor nagy szám volt!

– Hogyan emlékszik: milyen volt ön akkoriban?

– Semmi különös. Vidéki lány Budapesten. Mindig idegen maradt a város. Nem éreztem itt jól magamat.

– Mégis egy ideig itt maradt…

– Itt volt a lakásom, és itt volt a munkám. Nemigen jártam én sehova, akkor is főként kiadókhoz fordítások reményében. Az volt a fő megélhetési forrás…

– „Az elég jó szülő” olvasásánál találkoztam először a nevével. Feltűnt, hogy milyen remek a fordítás…

– De remélem, hogy nem fogadott meg egy szót se az ott leírtakból! Abból ugyanis az derül ki, hogy elegendő mindössze földre szállt angyaloknak lennünk, hogy elég jó szülőnek tarthassuk magunkat. Ez a felismerés nem okvetlenül tesz jót az embernek, amikor nevelés közben egyébként is tele van kétségekkel.

– Az a mi generációnknak alapkönyve volt.

– Szerencsére nem tudtam. Meg aztán akkoriban megfordultam egy-két szerkesztőségben is. A Holminál és a régi Beszélőben. Egyedül a könyvtárban éreztem jól magamat. Ott nagyjából békén hagytak, és sok külföldi újságot olvashattam. Elég könnyű volt tehát felismernem, hogy nem vagyok igazán közösségbe való, ezért döntöttem úgy, hogy inkább szabadfoglalkozású leszek. Immár 31 éve.

– Nem volt hajlandó megkötni a kompromisszumokat?

– Inkább úgy mondanám, hogy szélsőségesen introvertált vagyok. Eleve kiríttam mindenfajta társaságból. Később pedig a megélhetésért annyit kellett dolgozni, hogy abba nem fért bele semmiféle fölösleges időfecsérlés, csevegés, kávézgatás. De mondom, nem okozott nehezemre ez a lemondás. Már az óvodában kiderült, hogy nem vagyok csapatember. Nem szerettem az iskolát sem, az egyetemet sem, kivéve az egyetlen debreceni évet, mert akkor albérletben laktam, és először életem során azt tehettem, amit akartam. Szabadnak érezhettem magam.

– Milyennek képzelte a további életét?

– Nyilván nem volt fantáziám, de semmilyennek nem képzeltem. Ötödéves voltam, amikor az egyik professzorom megkérdezte, hogy milyen jövőről álmodom. Mondtam, hogy bakter szeretnék lenni valahol vidéken. Akkor maga könyvtáros lesz – válaszolta. Az is lett az első-utolsó komolyan veendő munkahelyem.

– Akkor árulja el, hogy egy ilyen introvertált személyiséget mi készteti arra, hogy költeményeiben a legszemélyesebb érzelmeit kitárja a világ előtt?

– És ha nem a legszemélyesebb, legbensőbb érzelmeimet tárom ki?! Persze volt olyan is, főként fiatalon, az ifjúság hevében, de azóta lejjebb higgadtam, és inkább szerepverseket írok. Mások személye mögé bújok ezekben.

– De azért ki lehet következtetni, hogy mi a személyes…

– Ha valaki sok fáradságot szán rá, biztosan ki tudja deríteni, de egyáltalán nem biztos, hogy megtérül a belefektetett munka… Én lebeszélném…

– Ön miért ment vissza pályája derekán Sopronba?

– Akkor végezte a 4. osztályt a fiam, és nem találtunk igazán jó iskolát a környéken. Így jutott eszembe, hogy akkor tán vissza kéne mennem, mert ott remek iskola is van, meg ismét megüresedett a lakás, ahol felnőttem. Azóta persze megváltozott a helyzet, és a fiam öt éve Pestre jár egyetemre. Hiába volt a fogadkozás, hogyha majd nagy lesz, én bizony nem ülök a gyerek nyakán, olykor belehasad a szívem a hiányába! Én ott, ő itt, ráadásul a PhD-jét külföldön szeretné megszerezni. Merő drukk vagyok azóta, hogy Drezdát válassza és ne Cambridge-et, mert az mégis közelebb van. Vissza fogom sírni, amikor néhány óra alatt, mint most, fel tudtam ugrani hozzá Pestre. Beszélgetés után utazom is vissza. Így is bűntudatom van, mert tudom, hogy mennyire vár odahaza a kutyám.

– Mit csinál a vonaton?

– Amire kevés időm szokott lenni. Olvasok.

– Mit?

– Vagy valami jól olvasható krimit, vagy kedvenc klasszikusaimat.

– Nem fél, hogy kiderül róluk, megöregedtek?

– Ezek, hál’ istennek, jól tartják magukat. Olyanokra gondolok, mint Dickens, Dosztojevszkij vagy Thomas Mann. De nemrégiben újraolvastam Móra Ferenc Aranykoporsóját. Lenyűgözött. Régebben persze a szerelmi szál volt fontos számomra benne, most az emberi sorsokban megvalósuló történelem megidézése.

– Életművének a java része is egyféle szívmelengető múltidézés, az emlékek és képzeletek különös elegye…

– És az a furcsa, hogy olykor én magam sem tudom, melyik ez, melyik az. Volt egy történet, amire büszke voltam, hogy milyen jól kitaláltam, de egy rokonom felvilágosított, ez valójában megtörtént eset.

– Kiábrándította?

– Nem! Örültem neki. Jó ideje érzem, hogy fontosabb az, amit valóban megéltünk, mint amit elképzelünk. Nagyobb érték a valóság, mint a fantázia világa.

– Ugyanakkor életének számomra legmegkapóbb törekvése, ahogyan szinte a semmiből próbálja korán elhunyt édesapja személyét megidézni…

– Azért nem a semmiből. Egyéves voltam, amikor elvesztettem, de a fülére például pontosan emlékszem. Ahogyan odabújok hozzá. Igen, döbbenetesek ezek a korai emlékek. Kétéves sem voltam, amikor édesanyám Kőhidára járt még dolgozni, és emlékszem, amikor teherautóra száll. Meg arra is, hogy szalonnát ad az a néni, aki vigyázott ilyenkor rám. Ezek villanásszerű emlékek. Anyukám egy fiókba gyűjtött mindenféle iratokat, leveleket, számlákat, ezeket bújom, és szeretnék róluk minél többet, lehetőleg mindent megtudni. Sokáig mítoszként éltek bennem, de amióta tények alapján igyekszem összerakni, esetleges gyarlóságaikban is sokkal emberibbé, szerethetőbbekké, igazabbá váltak.

– Szeretné, ha a fia is megtudna mindent önről?

– Na ne! Azt még ne! Majd, ha eljön az ideje, akkor egyszer mindent szeretnék elmondani magamról, csak nem szeretném idő előtt.

– Olvassa korábbi műveit?

– Szó sincs ilyenről! Szinte fóbiásan kerülöm. Az antológiákat, amelyekben benne van valamely írásom, legfeljebb az „M” betűs szerzőkig olvasom, aztán leteszem, nehogy véletlenül is magamba botoljak. Csak az hiányozna! Korábbi írásaimmal szemben kiszolgáltatottnak érzem magam. Ehhez jön még egy személyes titkos meggyőződésem: hogy tulajdonképpen én fizikai valómban láthatatlan vagyok. Ne is tessenek rám nézni, ne tessenek észrevenni! A látszat csal!

– Könnyen ír?

– A versek olykor kiszaladnak belőlem. A prózával problémásabb a helyzet. Van, amikor jön magától, és akkor úgy érzem, hogy „de jó!”, máskor viszont mondatról mondatra vívom gigászi csatámat.

– Tudja az elején, hogy mi lesz a vége?

– Valamit sejtek, de nem mindig úgy alakul, ahogyan képzeltem. A cselekmény olykor önálló életre kel.

– Különlegesen szépek a tájleírásai. Szinte érzékiek…

– Igen? Gyerekkorban sokáig vacilláltam, hogy majd írni vagy festeni kezdjek.

– Mi döntött az írás javára?

– Talán az, hogy a képeimmel mindig önfeledten elégedett voltam. Azt mind tökéletesnek éreztem. Azt gondoltam, hogy aki ennyire mámoros tud lenni a saját alkotásától, az csak dilettáns lehet. Jobban vonzott az írás, mert közben rendre meg kellett küzdenem az eredményért…

– Előfordul, hogy hőseit bünteti vagy segíti?

– Az ellenszenveseket kezdem írás közben megérteni. Megbocsátóbb leszek, mint amit érdemelnének.

– Az életben is?

– Lehet. Szerintem inkább vagyok gyáva. Eleve igyekszem kerülni a konfliktusokat. Hajlamos vagyok kihátrálni a rossz helyzetekből.

– Egy csodát! Dehogy! Az nekem ne beszéljen gyávaságról, aki ilyen csodálatosan tisztes életet él! Aki ilyen különleges műveket alkot, aki egyedül felnevelt egy gyereket túl a negyvenen!!!

– Amikor vállaltam, akkor még nem tudtam, hogy az mennyi szorongással, mennyi aggódással jár. Korábban volt, hogy ringattam kisgyereket, és közben vidáman dolgoztam. Ki gondolta, hogy pont az enyém nem engedi, hogy legyen egy szabad percem?! Igen, az nem volt könnyű időszak, mert közben folyamatosan kellett, pusztán egzisztenciális okokból dolgoznom is. Ezzel együtt azt mondom, hogy minden nehézség dacára életem egyik legszebb szakasza volt.

– Elnézést, ha csúnya a felvetés, de hiszi azt, hogy létezhet olyan, hogy családi karma? Hiszen ön is lényegében apa nélkül nőtt fel, a fia is…

– Sőt a nagypapám, dédapám is korán meghalt… Ezen már én is sokat gondolkodtam. Én is nők között nevelkedtem. Anyukám mellett egy tót néni volt a dadám, és egyetlen irodista keresetből kellett megélnünk. Nem dőzsöltünk. Volt egy féltestvérem, ő a háború után Venezuelába vetődött, és időnként küldött csomagokat. Ruhákat, köztük egy csodaszép selyem hálóinget, amit szorultságunkban el is kellett adnunk. A szívem facsarodott. Meg jött finom holland kakaópor is. Reggelihez azt ittam a zsíros kenyér mellé. Ezzel együtt elmondhatom, hogy szép gyerekkorom volt. És remélem, hogy Tibornak is sikerült szép életet teremtenem, ha nem is alakult ideálisan minden. Sikerült úgy elindítani az életbe, hogy boldog lehessen.

– És ön?

– Írok tovább… Ugyan, mit csinálhatna egy öregasszony?!

– Lárifári! Csillog a szeme, elbűvölő a mosolya…

– Köszönöm, ha ilyennek lát. Örülnék, ha nem csak bókból mondaná…

– Mikor volt szerelmes utoljára?

– Ugyan! Tibor születése óta nem vetem a szemem senkire…

– Persze, persze, de ha meglátja Michael Jordant a tévében?

– Őt nem ismerem. Nem is tudom, hogy ki az. Az ilyenek hidegen hagynak… Na jó, Harison Ford az más. Ja, és Paul
Newman… De ezzel vége.

– A szerelmeknek?

– Az interjúnak! Rögtön indul a vonatom vissza, Sopronba!

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2016/3. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Szász Marcell