"A belső értékek felé tolom a hangsúlyt" - Címlapinterjú Kováts Adéllal

Olyan béke van körülette, mint egy múlt századi kertben valahol északnyugaton, közel a Balatonhoz, fehér olajfestékkel mázolt nádszékek között. Az idilli szépség nyugalma mögött azonban egy nagyon színes és olykor kifejezetten pörgős világ bújik meg. Vass Virág interjúja.

10 cimlapinterju

– Az első kép, amely megmaradt bennem rólad, egy nyolcvanas évekbeli Pesti Műsorban jelent meg, egy naptárban. Minden hónaphoz tartozott egy-egy fotó tizenkét művészről. Szépek voltatok, fiatalok, tehetségesek…

– Én is élesen emlékszem arra a naptárra. A fotózáshoz besütötték a hajamat, frufrum volt és egy rókaprém rajtam. Hosszú volt a hajam, tehát a Júlia-korszakban készülhetett. Talán 1987-ben?

– Az lehet, mert Falco és a Házibuli poszterei közé ragasztottam ki. Akkor még senki sem sejtette, micsoda meghatározó nemzedék lesz a tiétek!

Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Kubik Anna, Bubik István, Hirtling István, Papadimitriu Athina… Borzasztó belegondolni, hogy Attila és Bubik már nincs köztünk. Sokat játszottam velük, mind a kettő nagy tehetségű, nagy személyiségű férfi színész volt. Nem pótolhatóak. Attilával egy évfolyamra jártunk a főiskolán, barátilag is összejártunk. Akkoriban az éjszakai élet más volt, meghittebb, beszélgetős. Jártunk az ikonikus helyekre a Balettcipőbe, a Rátkaiba, a Fészek Klubba, egymáshoz, házibulikba. Ha valakit rendszeresen beengedsz az otthonodba, másképpen válik az életed részévé, mint ha elmentek együtt egy romkocsmába. Ez volt a Nemzeti nagy korszaka is, kígyózó sorok álltak a színház előtt, a művészek, főleg a fiúk, levelek garmadát kapták. Tévéjátékok készültek, filmek, szinkron – azt hiszem, ez volt az utolsó generáció, amelyik nívós szakmai feladatokkal tudott népszerűséget szerezni.

– A Radnóti frissen megválasztott direktoraként érzed annak a felelősségét, hogy te is teremts a fiataloknak hasonló kis túlélőszigeteket?

– Hála istennek, most munkaköri kötelességem amire színésznőként is mindig vágytam, hogy kicsit többet legyek néző, célirányosan előadásokat nézzek. Egyetemisták darabjait is, mert szeretném, ha fiatalok jönnének a Radnótiba. Fontos elcsípni azokat a fiatalokat, akik ebben a gyors világban tehetségesek, önazonosak, és értik a színház nyelvét. Izgalmas feladat, hogy hogyan tudjuk integrálni az ő tudásukat egy kőszínházi világba. Én például jól kezelem a számítógépet, része az életemnek, de iszonyatosan idegesít, hogy miközben valamire fókuszálni akarok, még három információ odatódul. Az ő agyuk abszolút ráállt erre. Nem egy, nem két előadást láttam, ahol ez a fajta „multitasking”, tehát hogy erről ez jut eszembe, arról meg az jut eszembe, és arról is még kétféle dolog, betör a színházba, megmutatkozik a színpadon. És nyilván van egy olyan fajta lenyugvás, elmélyülés, amire mi tudjuk tanítani őket.

– Mindig bosszant, ha ezt kérdezik nőktől, mert a férfi – aktól nem szokták, most mégis arra gondolok, hogy ez az új feladat a családod részéről is nagy vállalás.

– A férjem véleménye a legfontosabb. Ha ő azt mondta volna, hogy erre engem nem tart alkalmasnak, és nem biztosított volna a támogatásáról, akkor biztos, hogy nem vágok bele. Pontosan látja, nemcsak a korlátaimat, hanem a bennem rejlő lehetőséget a fejlődésre. Lát szakmai, emberi, családi szituációkban, látja a konfliktuskezelésemet. Neki is van vezetői tapasztalata, tehát pontosan tudta, mivel fog ez járni.

Az interjú folytatását a Nők Lapja 3. számában leled.

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Falus Kriszta