Egy nap, egy élet?

Vajon hogyan telik egy nyugdíjas napja? Mikor kel és mivel foglalja el magát? Riportunkban bemutatjuk Ani nénit, aki mesél a múltról, szerelmekről, munkáról és megismerjük hűséges társát, Rozi nevű cicáját is.

56 riport

Tiszka Györgyné, Ani néni. 86 éves, kisnyugdíjas. Kőbányán él, Rozi nevű macskájával, egy földszinti szoba konyhában. Gyerekei nem születtek, egyetlen férje 40 éve meghalt, épp mielőtt halálba kínozta volna Ani nénit. Szerelmes kétszer volt, mind a kettőt önszántából elszalasztotta. Több mint 17 munkahelye közül a leghosszabb időt a Ganz-MÁVAG Központi Tervosztályán töltötte el, mint titkárnő. Az intenzív munkát 74 évesen hagyta abba. 54 évet dolgozott végig. A haláltól fél, de fel van készülve rá. Emlékszik a múlt minden percére, ízére, illatára, színére.

PÉNTEK, 8.00 – 11.30

Ma reggel sem ugrott fel hozzá Rozi az ágyra, pedig úgy várja mindig, hogy odatekeredjen a feje mellé. Rozi hétéves, Ani néni direkt kikötötte, amikor a menhellyel beszélt, hogy fiatalt ne adjanak, mert, az ember ilyenkor már nem tudhatja, melyik nap a legutolsó. Meg azt kérte még, hogy a cicát lehessen simogatni. Mégis, majdnem hat hónapot kellett várnia rá, hogy Rozi végre a tenyere alá púpozza hatalmas hátát.

Ani néni járása lassú és nehéz. Botot nem használ. A szűk lakásban mindenütt szatyrok, kis ösvények maradnak csak a lábnak. A szatyrok között rutinosan beférkőzik a mosdóba. A cica reggelijét készíti a magáé előtt. Rozi csak a nyulat szereti, ezt konzervből babakanállal porciózza, meleg vízzel hígítja. Aztán jön a fogyasztó táp, meg a vitaminos, meg a szőroldó őrlemény a macskagyomorba került szöszök ellen. A csemege, a végére. Havonta hatezer forint.

– Mondják, minek neked macska, Ani, azt a pénzt is magadra költhetnéd! De hát ők nincsenek egyedül, nem tudják, milyen az. Én beszélgetek ezzel a macskával… Magának egy vékony szelet üres kenyeret vág, a kávéporhoz vizet forral a pici lábosban. Nem panaszkodik, csak mesél. A hangja magasan szól, szavait sosem hagyja el a vibráló élet. A gyufát, amit használt, visszadugja a dobozba.

– Két gyújtóm is volt, egyik se megy. A gyufák még jók lesznek, ha a temetőbe kimegyek, és a mécseseket be kell gyújtani. Sokan vannak ott. Az édesapám került oda másodiknak. Anyám félidős terhes volt, amikor az anyósa meghalt. 1928-ban olyan nagy tél volt, hogy a verebek megfagyva estek le a fáról. Az én édesapám, azon a december elsején zakóban, hajadonfőtt cipelte a koporsót. 18 nap alatt vitte el a tüdőgyulladás. Abba a sírba temettem később a nevelőapámat, aztán az anyámat, most meg én következem majd.

A műanyag tálca a térdén billeg a reggelivel, amikor a szobában leül a fotelbe. Takaróval van letakarva a kárpit, azt mondja, azért, hogy aki utána jön, annak szép legyen. Lefejti a héjat a levegős kenyérszeletről, azután beletördeli a kávéba, hogy megpuhuljon.

– Fog nélkül nehéz… Elmentem az SZTK-ba, 40 ezer forintot kellett fizetni, hogy a műfogsort megcsinálják, de véresre törte az ínyemet. Ott van a fürdőben, nem tudok vele boldogulni. Hát akkor meg minek?

Ha szeretnéd elolvasni Ani néni napjának folytatását, lapozd fel a Nők Lapja 2. számát!

Szöveg: Dobray Sarolta

Fotó: Pályi Zsófia