Egy vak házaspár vasárnapja

Hogyan küzd meg egy vak házaspár látó gyermekük felnevelésével? – ezt a folyamatot kísérhetjük végig Varga Ágota Szülei szeme című alkotását nézve, melyet a Budapesti Dokumentumfilm Fesztiválon mutattak be. Lebilincselő Farkas Katalin és Császár Győző heroikus küzdelme. A forgatás a kisfiú tizenegy éves koráig tartott. Mi tíz hónappal később érkeztünk a családhoz.

24 riport

A szavak keresgélik a helyüket, ahogy most próbálom leírni, amit azon a különös vasárnapon tapasztaltam Tatabányán. Mert a szem számára nem mindig látható mindaz, ami történik…

– Szervusztok! – emeli ránk a tekintetét Győző, miközben vagdalja az ebédre szánt pörkölthöz a húst. Már korábban nyitva hagyta az ajtót, hogy tudjuk, a négyemeletes ház melyik ajtaján kell belépnünk. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy vak, pontosan rám néz. Később bevallja nekem, rengeteget gyakorolta, hogyan rejtse el fogyatékosságát.

Katalin, a felesége, a szobaajtóban vár, és zavarában derékig érő hajzuhatagát igazgatja. Üdvözlésül átölelem, ettől megnyugszik. Bemutatja nekünk szeme fényét, Ferkót. Nem mintha a kisfiú külön bemutatásra várna, ahogy elkiáltom magam, hogy „megjött a Mikulás!”, azonnal előttem terem. Elképesztő, mennyit nőtt egy év alatt! Erős, egészséges kiskamasz.

– Hozzánk még nem jött meg – árulja el –, elfelejtettem tegnap kitenni a cipőmet, most aztán leshetem… – azzal visszasomfordál az édességgel a szobájába, és a felét még a délelőtt folyamán felfalja. (Kisvártatva az ő Mikulásuk is megérkezik Győző képében.)

JOGUNK VAN A TELJES ÉLETHEZ!

Ferkó után igyekszem a szűk folyosón. Az íróasztalánál ül, szeme máris egy rajzfilmre tapad az asztal fölött lógó televízió képernyőjén. Tankönyvek sehol, viszont távirányítók tömkelege hever szerteszét az íróasztalán. A lábánál két számítógépre leszek figyelmes.

– Az egyiket apu szerelte össze – büszkélkedik, és egy pillanatra kizökken a virtuális világból.
Hogyhogy? – értetlenkedem.
– Attól, hogy vak, még mindent meg tud csinálni – magyarázza a gyerek. – A villanyvezetékeket is ő húzta be a falba, a szomszéd néni segített neki, hogy tudja, melyik huzal milyen színű…
Ekkorra Győző a küszöbön áll. A fia odaugrik mellé:
– Azt mondják, nagyon hasonlítunk egymásra! – és kihúzza magát.
Az apja szeretettel beletúr az üstökébe. Valóban nem esett messze az alma a fájától. Ugyanaz a testalkat, ugyanaz haj… csak a szemük. Ferkóé zöld és álmodozó, az apjáé barna és kicsi.

25 riport

– Szerencsére a fiam látása ép – olvas Győző a gondolataimban –, pedig ötven százalék esélye volt annak, hogy örökli a betegségemet. Akadtak is olyan hangok, hogy el kellene vetetnünk a terhességet. De mi megmakacsoltuk magunkat Katival: jogunk van a teljes élethez! Nekem sajnos nem volt ilyen szerencsém – folytatja csendesen. – A testvéreim közül csak én és az egyik bátyám lettünk vakok. Anyám szegény szintén vak volt, ennek ellenére tizenhárom gyereket szült! Nyolcévesen derült ki, hogy nem tudom elolvasni a táblát, előtte a tanítóim azt hitték, egyszerűen csak buta vagyok. Akkor kerültem a gyengénlátók iskolájába, Debrecenbe.
Mikor vetted észre, hogy már a fényeket se észleled?
– Az biztos, hogy huszonöt éves koromban még segédmotort vezettem… autószerelő szerettem volna lenni – fakad ki belőle a vallomás. – Később kárpitosnak tanultam, de azt is abba kellett hagynom, mert rontotta a szememet. Azóta rokkantnyugdíjból élek, és mellette a Főkefe vállalatnál dolgozom. Biztosan hallottál róla, megváltozott munkaképességűeket foglalkoztat országszerte. Szerencsém van, hogy még dolgozhatok!

Kíváncsi vagy, hogyan folytatódott a család napja? Olvasd el a cikk folytatását a Nők Lapja 1. lapszámának a 24. oldalán!

(A Szülei szeme című dokumentumfilmet január 15-16-án vetíti a Duna World csatorna.)

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Pályi Zsófia