Szociális bérlakás karácsonyra

Krisztina 38 évesen rokkantnyugdíjas, a férje meghalt, gyerekeit elvették tőle. Rosszabb már nem jöhetett, jóra nem számított. De lám, az angyalok összefogtak, és kiválasztották, hogy a „servúdi” erdőből kitelepített hajléktalanok közül ő kapjon szociális bérlakást.

100 riport nyugdijas 0

A novemberi tavaszi szél alaposan átfújta a házat – se ablaka, se ajtaja, de így is érezni az áporodott kutyaszagot. Nyolc kutya és hét macska emlékezetét ontják magukból a falak – az előző lakó, ha az embereket nem is, az állatokat nagyon szerette. A tákolt tető náddarabkáit hordja a szél, egy-egy foszlány, leszakadt lécdarab fenyegetőn himbálózik. A stabilabb részeken Klein Dávid hegymászó egyensúlyoz éppen – A Város Mindenkié Csoport egyik önkénteseként. A ház előtt betonkeverő duruzsol, egy-egy nagyobb szélroham homokot és kenyérillatot hord. Csak kétutcányira van a „servúdi” (hivatalos nevén Kúttói) erdő, ahol Krisztina az utóbbi években, egészen idén tavaszig élt, de azt a pár lépés távolságot három év alatt, mérhetetlen szenvedés árán sikerült megtenni.

A 38 éves asszony egy szabolcsi faluból került az erdőbe. 17 évesen ment hozzá Horváth Sándorhoz, született négy gyerekük. 2012-ben azonban uzsoraproblémák miatt veszélybe kerültek.

– Hiába csináltattuk meg az ablakokat, mindig betörték, és kirámolták a lakást. Amikor elhunytak a férjem szülei is, már csak mi voltunk ott a faluszélen magunkban. El kellett jönni.

Budapesten beköltöztek a kispesti erdőbe, Sándor rokonaihoz. A férfi kapott munkát, és abban a reményben éldegéltek, hogy sikerül bejutniuk a családok átmeneti otthonába. De a várólista miatt erre általában legalább 8-10 hónapot kell várni. Krisztina 11 éve rokkantnyugdíjas.

– Nem tudom, miért kaptam a rokkantságot, anyu tudná, de elhunytak mindketten már rég. Anyu most lenne 50. Négy lánytestvérem van, az egyikkel ikrek vagyunk. Föl szoktak hívni azért, hogy mi van velem, de ők messze vannak. Így van ez, ha meghal a szülő – szanaszét mennek a gyerekek.

100 riport nyugdijas

SZEGÉNY VAGY? BŰNHŐDJ!

Hiába élt a család nagy szeretetben együtt Kispesten, a gyerekeket a területre kijáró utcai szociális szolgálat nem hagyhatta a kunyhóban. Értesítették a gyermekjóléti szolgálatot, amely azonban nem a családot igyekezett lakhatáshoz segíteni, hanem az egyébként törvénysértő gyakorlatot alkalmazta: kiemelte a gyerekeket veszélyeztetettség címén. Az akkor 8, 10, 11 és 13 éves gyerekek előbb a fővárosi TEGYESZ Alföldi utcai befogadó intézményébe, majd bejelentett lakcímük miatt Baktalórántházára kerültek lakóotthonba – több száz kilométer távolságra szüleiktől.

Krisztináéknak sikerült albérlettámogatást szerezniük, beköltöztek egy munkásszállóra, ahova a gyerekeket kiadták hétvégeken. Amikor megszűnt az albérlettámogatás, az édesapa pedig elveszítette egészségkárosodáson alapuló jövedelmét, a szállóról is menniük kellett. Az út megint a „servúdi” erdőbe vezetett, a rokonokhoz. Krisztina takaros, tiszta otthont rendezett be a kunyhóban.

– Nem rendes lakás volt az, de ugyanúgy el tudtam látni a gyerekeket, amikor kijöttek hétvégeken. Ott voltak a virrasztáson is, amikor meghalt az apjuk.

Riportunk folytatását a karácsonyi lapszámunk 100. oldalától találod!

Szöveg: Mihalicz Csilla

Fotó: Hirling Bálint