Egyedül a csúcson - Címlapinterjú Bereczki Zoltánnal

Bereczki Zoltán úgy érzi, most jó irányban van. Eljutott odáig, hogy akkor érdekesebb, ha magát játssza, a saját dalait énekli és a saját életét éli. Oravecz Éva Csilla interjúja.

bereczky 600

– Amikor a középiskolában zenélni kezdett, milyen zenekart alapított?

– Rockzenekarunk volt, a saját nótákon túl játszottunk Aerosmitht, Guns N’ Rosest, Metallicát és Nirvanát is.

– Amikor musicalt kezdett énekelni, azt ezek szerint csak az énektanára, Toldy Mária hatására tette?

– A musicalvonal a sodródásom eredménye volt. Amikor az ember hagyja, hogy az élet vigye, amerre akarja. Időnként szükséges erősen fogni a kormányt, és vinni egyértelműen egy irányba a csónakot, időnként meg jó elengedni az irányítást és hagyni, hogy a víz egyik vagy másik partra sodorjon. Mert azt is lehet élvezni, amikor jönnek sorra a véletlenek. Az, hogy a musicalpályára keveredtem, totál véletlen volt. Két musicalt ismertem mindössze, a Hairt és a Jézus Krisztus Szupersztárt, és egyik sem tipikus musical. A rock mellett akkor már megtaláltam magamnak Michael Jacksont, és a mainstream popot is szerettem. A nővéremmel a popzene volt a közös nevezőnk, azon keresztül tudtunk egymással kapcsolatot találni. Együtt tippeltük meg a rádiókban akkor hallható slágerlistákat hallgatva, hogy egy friss dal milyen magasra jut. Ebben egyébként a nővérem sokkal jobb volt nálam.

bereczky 1

– Belőle mi lett?

– Családanya és nagyon kemény üzletasszony egy csomagolástechnikai cégnél.

– A musical műfajban otthon érezte magát?

– Először családi-baráti szálakon át keveredtem egy musicaltársulat közelébe, ahol lefordítottam a Starlight Express című musical szövegét, és egyszer el is játszottuk a Pataky Művelődési Központban. Ebből az egyik dallal jelentkeztem később Toldy Marika néninél, aki mindezek alapján azt feltételezte, én élek-halok a musicalekért. A stúdiósok akkor próbálták éppen a Fame-et, ahová én utcai ruhában, a magam visszahúzódó stílusában jelentem meg a táncórán, mindenki rajtam röhögött. Akkor viszont már nem röhögtek, amikor az egyik hiphop alaplépést a többség nem tudta megcsinálni, és én mutattam meg nekik.

– Honnan tudta, hogyan kell?

– Fogalmam sincs. Valószínűleg valami videoklipről nézhettem le, illetve apukám egyszer hazahozott egy lebreakdance oktatóvideót, abból is sokat tanultam. A Michael Jackson-imádatomból következett, hogy én ezeket a lépéseket mind tudtam. És óriási sikerélmény volt, amikor a táncstúdióban hirtelen mindenki engem ugrált körül és tőlem kérték, hogy tanítsam meg nekik ezt vagy azt a lépést. Én ott egy pillanat alatt valaki lettem, és azt éreztem, van ott keresnivalóm.

Ha érdekel az interjú folytatása, olvass bele a Nők Lapja 49. számában!

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Erdőháti Áron

Köszönet a helyszínért a Montem Vendégháznak.