Örömjáték (Kezdő és haladó életművészeknek) - Interjú Müller Péterrel

Müller Péterrel az élet szerkezetéről, a boldogság megtalálásáról, sorsunk alakulásáról beszélgetett Vass Virág. Az interjút minden kezdő és haladó életművésznek ajánljuk.

62 lelek muller

Félmillió ember konzultál rendszeresen a Változások Könyvével. Ez afféle segítő könyv, engem tíz éve talált meg. A tudatom még mindig nem fogta fel, hogyan működik, de babonás tisztelettel elfogadom az ősi kínai képjelek üzeneteit. Ugyanis nagyon pontosan leírja egy-egy élethelyzet kristályosodási folyamatát. A Ji Kinget, a világirodalom egyik legtöbbet fordított könyvét én egyedül Müller Péter tolmácsolásában értem. Aki soha nem olvasta a Jóskönyvet, az is tudja, hogy ő bizony konyít valamit az élet szerkezetéhez.

– A Ji King a hagyomány szerint azzal a céllal született, hogy az embert élni segítse, a sorsába beavassa. Ha valaki beavatottá válik – téged a Szellemi Mestered navigál a mindennapokban –, akadálytalanabb lesz az élete?

– Nem. Attól, hogy valakinek van egy jó edzője – én valamikor bokszoltam –, a meccs még lehet kemény, de azért nem mindegy, hogy aki ott áll a sarokban, átlátja-e az egészet és segít-e előregondolkodni. Egyszer megkérdeztem a Jóskönyvet, mi az én egész életemnek a sorsfeladata. A „Szerénység” jelét kaptam. Az én egész életem a szerénységnek és az alázatnak a nagy tanulási tanfolyama. Óriási kísértés, hogy ismert ember lettem, mert a népszerűség hajlamosít arra, hogy ne hagyjam magamon keresztül megszólalni azokat a magasabb erőket, amelyek értékesebbek, mint az én gondolataim, hanem elétolakodjam, és én akarjak hajlongani a tapsban. Ezt a belső küzdelmet kisgyerekkorom óta élem. És az akadályokat néha éppen Ő teszi elém.

– Pedig aránylag későn jött ez a fajta ismertség, nem?

– Igen, de mindig törekedtem rá. Amikor kölyökkoromban találkoztam egy kitűnő asztrológussal, az volt az első kérdésem tőle, hogy világhírű leszek-e vagy sem. Ezt kérdeztem. Nem azt, hogy hosszú életű leszek-e vagy szerelmes. Ez a dolog izgatott. Azt mondja a „Szerénység” jele, hogyha nem magadnak akarod, megkapod. És az ember elkezd ravaszkodni: jó, akkor most úgy teszek, mintha nem magamnak akarnám… De azt is mondja a Jóskönyv, hogyha valóban megtanulod a szerénységet, akkor azt is tudod, hogy mindent akkor kapsz meg, amikor itt az ideje. És mikor van itt az ideje? Akkor, amikor már nem kell. Amikor már nem fontos neked. Akkor fogok tudni nyugodt lélekkel meghalni, hogyha tudomásul veszem, hogy nagyobb erők szolgálatában állok.

– Adott tehát a hősünk egy legyőzendő belső konfliktussal. Most a drámaírót kérdezem, hol kezdenéd el a Müller Péterről szóló darabot?

– Sok különböző karaktert írtam – Szűz Máriától a Draculát játszó Lugosi Bélán át Seress Rezsőig. Megadta az Isten azt a lehetőséget, hogy egy életen belül leéljek sok száz életet. Fölfedeztem magamban azt, amit Jung nagyon későn vall be, hogy a lélek olyan, mint egy állatkert, valódi fenevadakkal, és én ezeket mind ki tudtam álmodni magamból. De a Müller Péter élete nem érdekes. Mert hát mi történt? Elmondom. Születtem Zuglóban, 79 éve. Itt ülünk Zuglóban, három utcával arrébb. Életemben egyetlen munkahelyem volt: 1955-ben beléptem a Madách Színházba, és most is ott vagyok. Nem sokkal később beleszerettem valakibe. Most találkoztál vele, és üdvözölt téged, hogy szervusz. Az én élettörténetem ennyi.

– Boldog pasasoknak nincs története?

– Nekem nem kellett elválni ahhoz, hogy sok drámát megírjak. Nem kellett öngyilkosnak lennem ahhoz, hogy sok öngyilkosságot átéljek. Leültem az íróasztalomhoz, és ott mindenki voltam, aki lehettem volna. Rengeteget beszélünk önismeretről. Agyonhasznált szó. És ilyenkor az ember azt hiszi, hogy az Ön, az a valaki, aki benne él, és jó esetben, ha elég kitartó, találkozik vele. Itt jön a Müller Péter, örülök, hogy végre megismertelek! Amikor megismerem önmagamat, nem azt tudom meg, hogy milyen ember vagyok én, hanem azt, hogy ki az, aki bennem a Megismerő, a Látó. Ha fölfedezem magamban azt a „Mágust”, akiről az Életművészetben írok, aki teremtette az életemet és a személyiségemet. Az vagyok én. Ez halhatatlanságélmény.

– Azt írod, kicsi fiúként rádöbbentél, hogy az a Müller Péter, aki ott üldögél a játszótér padján, valójában egy szerep.

– Anyám, amikor nagyon öreg volt és kissé már elborult, azt mondta, visszaemlékezve a csecsemőkoromra: „Emlékszel, Péter, amikor az öledben tartottál engem?” Mondtam: „Anyukám, emlékszem, de az fordítva volt. Te tartottál a te öledben engem!” Erre legyintett. „Az mindegy!” Ez egy alapmondat. Voltaképpen mi két ember voltunk, akik azt játszották, hogy ő az anyukám, és én vagyok a fia. Anyám egyébként amatőr színházban valóban játszott. Járták az országot. Egyszer egy hisztérikus lányt alakított, akit nem tud a szerencsétlen apja férjhez adni: Amikor megbetegedett az öreg színész, aki a papát játszotta, én ugrottam be helyette, 13 évesen, hogy eljátsszam anyám apját a színpadon. Ez egy Csehov-komédia volt, amelyben az apa csak úgy tudja leállítani a vőlegénye után sikítozó, hisztérikus lányát, hogy jobbról- balról megpofozza. Meg kellett ütnöm az anyámat. Nem tudtam. Biztatott, üss meg nyugodtan, most nem az anyukád vagyok, hanem a szerep, amit játszom.

– Amikor nem Csehovot játszott, mivel foglalkozott?

– Eperjesi, drága, összetartó, melegszívű családnak a lánya volt. Énekelni, hegedülni tanult, és a pesti mérnök apám, aki a Felvidéken dolgozott, megkérte a kezét. A kedélyes polgári világból idejött Zuglóba, egy kis házba, amit nem sokkal később porrá bombáztak. Elszegényedtünk. Anyám gyakran járt a zaciba. Majd dolgozni kezdett anyagkönyvelőként a rákospalotai Bőrkonfekciónál. Ott is játszott. Kitalált egy hangberendezést, ami összekötötte a műhelyeket, irodákat, és csinált egy szívküldit. Egy társkeresőt. Énekelt is a dolgozóknak, csodálatosan. Hirtelen élővé vált a bűzös Bőrgyár. Szerelmek, barátságok, házasságok születtek. Köztünk mély barátság volt, jóval gazdagabb, mint az anya-gyerek kapcsolat. Elmondta az összes problémáit, beavatott a női létnek a legsötétebb és legfényesebb titkaiba.

– És hogy fért bele ebbe a szoros barátságba az apukád?

– Apámnak mérnökként nagy fájdalma volt, hogy nem volt kivel megosztani a tudását. Azt mondta, ír egy könyvet, az lesz a címe: „Humor a matematikában”. Mondtam neki: „Papa, humor csak akkor van a matematikában, ha én felelek belőle az iskolában.” Zseniális ember volt, feltaláló, de nagyon zaklatott lélek, ami a háború poklában nem volt csoda. El is váltak. Nekem döntenem kellett, ki mellett maradok. Apámat választottam, mert úgy éreztem, ő a gyengébb. Idegileg tönkretette őt a pokoli történelem. Anyámmal mi megbeszéltük ezt. Azt mondta nekem: „Ide hallgass, én ezt már nem bírom, de azt még megvárom, amíg te felnősz.” Így is lett. Amikor leérettségiztem, tudtam, hogy a szüleim házasságának vége. Hagytam anyámat menni az útján, aki sok évre rá, túl a hatvanon meg is találta az igazi társát. Én pedig apám mellett megtanultam, hogy hogyan kell bánni egy zaklatott pszichével, hogyan lehet elérni nagy-nagy lelkierővel, hogy egyszer csak megszólaljon benne a szorongás mögül a derű s időnként a napfényes harmónia.

– Az fel sem vetődött, hogy a szó akadémikus értelmében legyél lelki segítő?

– Az egyetlen főiskola, amellyel próbálkoztam előbb színészként, aztán rendezőként, a Színművészeti volt. Nem sikerült. Ellenben fölvettek ösztöndíjjal a Madách Színházhoz. És ott kezdtem tanulni a zseniktől, Kiss Manyitól, Tolnay Kláritól, Darvas Ivántól, Pécsi Sándortól. Aranykora volt ez a magyar kultúrának. Kimaradtak az életemből azok a hivatalos keretek, amelyeket később úgyis csak áttörtem volna. Sokáig tartottunk közösen előadásokat Popper Péterrel, és tudom, milyen konfliktusokat okozott neki a lázadása a pszichológia tudománya ellen. Mert jóval többet tudott, mint amit az akadémikus pszichológia tudománynak tart. Nekem nem okozott konfl iktust az, amit most leírok az Életművészet című könyvemben, hogy C. G. Jung végül bevallotta ugyan, hogy egy spirituális tanítómester tanította, és a szellemvilággal állandó kapcsolatban állt, de szüntelenül félt attól, hogy kiközösíti a tudományos világ mint spiritisztát. Ezt a vallomását is titkosította. Engem nem volt honnan kiközösíteni. Eleve kint voltam.

– Ez sem könnyű szerep.

– Utólag visszanézve látom, milyen veszélyes kötéltánc volt ezt a fajta magányt, ezt a sehova és senkihez sem tartozást végigcsinálni. Még egyszer nem mernék vállalkozni rá. Kicsit olyan érzés, mintha föntről tartottak volna egy szálon. „Az én országom nem e világból való” – ez ismerős létélményem.

– Tizenévesen átélted bizonyos értelemben a visszatérést a halálból.

– Hiába tudja az ember, hogy van benne Valaki, aki halhatatlan, hiába olvas erről, hiába „hisz” benne, a rémületnek, az iszonynak, a lázadásnak a stációin végig kell menni. És amikor megadtam magamat, egyszer csak föntről láttam a sebesült testemet, valóban úgy, ahogy egy lepke a gubójából kibújva visszatekint magára. Megéltem, hogy a halál nem elmúlás.

– Tehát az ember intellektusa, miközben haldoklik, ugyanúgy megmarad?

– Nézd, mi most úgy ülünk itt egymással szemben, mint két tengeralattjáró: a te szemed is egy periszkóp, meg az enyém is egy periszkóp. És nézzük egymást. Én se látom az igazi lényedet, nem tudom, kivel beszélgetek valójában. És te is így vagy ezzel. Te sem látsz engem. Kérdezel, és én fölhozom a mélyből azokat a gondolatokat, amelyek most hirtelen fölbukkannak bennem. De van egy másfajta mélytudás is. Van benned is meg bennem is Valaki, akinek az „intellektusa” jóval gazdagabb, mint a periszkópé, mert az egész tengermélyt ismeri. Amikor átlépsz a halálba, átlépsz egy másik tudatállapotba. Az egyetlen dolog, amit igazából nem vesztesz el az, hogy „Én vagyok”. Akármilyen változások jönnek, akármilyen életszerepek, ez az „Én vagyok” élmény végigkísér minket sok-sok életen és halálon keresztül.

– Néhány kutató létrehozott egy weboldalt, ahol a világ minden pontjáról ezrek írják le a klinikai halál közben átélt élményeiket. Az egyik közös tapasztalat, hogy mennyire fontos lenne az életnek örülni.

– Karinthy Frigyes föltette magának a kérdést, hogy örömtelen, depresszív állapotban miért nem tud írni. Bölcs ember volt, fölfedezte, hogy azért, mert ilyenkor nem a valóságot látja. Azt nem érdemes leírni. Amikor kiszabadul az ember a test börtönéből, és megcsapja a szabadság levegője, az maga az Öröm. Én még hozzáteszem, hogy az emberi léleknek az igazi valósága. Persze ha valaki ezeket az élményeket regisztrálja, látja, hogy az átköltözésnek számtalan változata van. Mindenki a saját életét éli, és a saját halálát halja. És sajnos sokszor az ember viszi magával a rögeszméit, szenvedéseit és a poklát is.

– Ez karakterfüggő?

– Ez életminőség-függő. Hogyha a lélek a saját maga által keltett káoszába benne marad, az a pokol. Ezért van a vallásokban pokolképzet, mert a lélek viszi magával a földolgozatlan gubancait. Ha nekem nem sikerül a Szerénység jelét a halálomig megoldani, és nem sikerül úgy letennem ezt a testemet, hogy azt mondjam, nem éltem hiába, bezárulhat a könyv, megtanultam az alázatot, ha nem leszek olyan, mint egy tisztára mosott ablak, hogy nem is látod, hogy üveg, mert nem töröm meg a fényt – ha ez nem sikerül, akkor nem fogok tudni jó lelkiismerettel meghalni. És vissza kell jönnöm ezért.

– Amikor ’56-ban meglőttek az utcán, te éppen Ágneshez futottál, át a rommá lőtt városon. És most – közel hatvan évvel később – itt éltek egymás mellett egy békés házban. Tehetséges gyerekekkel, gyönyörű unokákkal.

– Ráadásul egy beszari pasi futott hozzá, nem egy vakmerő hősszerelmes, ez hozzátartozik a történethez. Itt Zuglóban még nyugalom volt, de Ágnes ott lakott, ahol a legvéresebb harcok dúltak. Már csak háromutcányira volt, amikor lőni kezdtek rám. Hat golyót kaptam. Egy nő az életét kockáztatva kirohant értem a nyílt utcára, és átvonszolt egy elsősegélyhelyre.

– Ez regénybe illő történet, de Ágnessel csak évek múlva kerültetek össze.

– Még máshol tartott az életünk. Neki volt egy karmája, nekem volt egy karmám, amit le kellett dolgozni. Utána találkoztunk. Sok esetben a hosszan tartó boldog párkapcsolatoknak az az alapja, hogy olyan emberekről van szó, akiknek nincs már másokkal sorsuk, csakis egymással. Akkor lehet jó házasságban élni. Mert ha van, akkor sajnos fölrobban. Most nem azokról az esetekről beszélek, amikor egy hülye pasi hirtelen beleszeret valakibe, és otthagyja a családját, hanem a karmikus sorstörténetekről. Ágnessel nagy ajándékot kaptam, a fi át, Pétert. Azóta már az én fiam is. És a barátom. És kaptam egy saját gyereket, Julikát – ma már mindketten a lélektársaim és munkatársaim. Egyet nyertem és mindent kaptam. Bónuszként még csodálatos unokákat is.

– És azt honnan tudtad, mikor van itt az ideje, hogy az élet nagy kérdéseivel és tapasztalataival a nyilvánosság elé lépj?

– Először a Kígyó és kereszt című könyvemben írtam az én szellemi kapcsolataimról, a rendszerváltás után. Korábban nem lehetett volna. (Ma sem veszélytelen.) Ha valami sokáig el van fojtva, sokkal hatalmasabb energiája van. Hamvas Bélát szamizdatban olvastam úgy, hogy Tolnay Klári gépelte éjszaka titokban. Úgy faltam, tettem magamévá, mint az éhező az utolsó falatot. Egyébként maga a színház pszichológiája spirituális tanfolyam. A görög „teatron“ szó azt jelenti, hogy „a hely, ahonnan az Istent látni”. A reinkarnáció egy színész számára természetes. Tud férfi lenni, nő lenni, öreg, fiatal. Egy életen belül ezer életet él. Tud fölvenni és letenni életszerepeket.

– A legújabb könyved, az Életművészet arról szól, hogy az ember legnagyobb alkotása önmaga. Azt mondod, számodra a legnagyobb kísértést a becsvágy jelentette, de pontosan mire vágytál, presztízsre, hírnévre?

– Attól függ, hogy a naivitásomnak melyik szakaszáról beszélünk. Ha az ősállapotról, amit az ember még a naplójába se mer leírni, akkor én minimum olyan színpadi szerzőnek készültem, akinek a művei örökké fennmaradnak, és az egész világon játsszák. A magyar irodalomban talán Molnár Ferenc volt ilyen. De aztán elolvastam az életét, és megrémültem, milyen pokol volt mögötte. Ha az ember szerencsés, akkor láthatatlan kezek, mielőtt éppen felvillanna a siker esélye, visszatartják. Én ilyen szerencsés voltam. Ezt most irónia nélkül mondom. Amerikából hazajöttem egy paksaméta szerződéssel, ami mögött ott rejlett 30 millió dollár ígérete. Megvették volna a filmforgatókönyveimet. Marlon Brandótól kezdve a Faye Dunaway-ig mindenki benne lehetett volna, eljutottunk a szerződésig, de aztán semmi sem lett belőle. Leszámítva egy közepes vacsorát egy francia étteremben. Baromi rossz volt megélni, de ha valami érték van bennem, az ott keletkezett. Amikor szétpukkant a hiú álmom. Amikor összetört az én-akaratom. Ezeket a próbatételeket ma is sorozatosan kapom. A csőd érlel. Ez egyébként a színpadi tragédiák igazi tanítása.

– Miért lettél színpadi szerzőből ezoterikus íróvá?

– Elérkezett az idő, amikor már nem akartam a saját legfojtogatóbb problémáimra jelképes történetekben választ találni. Amit el kellett hagynom – nehezen hagytam el, nem is véglegesen –, az a mesélés szenvedélye. Viszont azt, hogy a könyveim olvasottak lettek, valószínűleg annak köszönhetem, hogy a szavak mágiáját megismertem a színházban. A színpadon a szó hatni akar, és leveti magáról a hamisat.

– Szellemi tanítóról írsz, aki a magas szellemvilágból segít.

– Életem csodája ez. De a csoda számomra mindig természetes volt. Elmesélek egy gyerekkori vicces élményt ezzel kapcsolatban. Egy barátom nagynénije médium volt. Nem a magas szellemvilággal tartotta a kapcsolatot, hanem aggszűz volt, és az elhalt nagybácsija szórakoztatta, hogy az egyedüllétét kicsit bearanyozza. Megnevettette, de úgy, hogy csapkodta az asztalt. Egyszer a barátomat elküldte az apja borért a kocsmába, és elvesztette a pénzét. Akkor ez nagy baj volt, tudta, hogy nagyon meg fogják verni. Elmentünk hát a nénihez, hátha a Leó bácsi tudja esetleg, hol a pénz. A néni azt a választ kapta, a pénz a kerítés mellett, a harmadik oszlopnál van, a hó alatt. Tényleg ott volt. Napközben leesett a nagy hó, és beborította. Csoda nélkül az életet nem lehet élni. Akinek az életében nem történnek csodák, az főleg azért van, mert nem veszi észre. Az emberek zömének van természetfeletti élménye. Álmok, sugallatok, érintések. Az első kérdésem az volt, amikor jelentkezett az életemben a szellemi tanítómesterem, hogy honnan tudhatjuk, hogy ő valódi. Azt mondta: „A tapasztalatok megérlelik majd a bizonyosságotokat.” Nem térített, nem kérte, hogy higgyek benne. Harmincöt éve tanít. A Jóskönyvet és gondolataim zömét tőle kaptam. A keresztény vallásnak a Szentlélekkel való kapcsolat az alapja.

– Sejtetted, hogy ennyien rezonálnak majd a Jóskönyvre?

– Azért írtam meg az Életművészetet, mert rám zuhant az a felelősség, hogy kiadtam valamit, ami tulajdonképpen egy mágikus életvezetési könyv. A Titkok könyve. Csak akkor nyílik meg, ha az ember képes önmagával szemben felvenni egy olyan állapotot, ami életének bírájává teszi. Ha mer önmaga ellen gondolkodni úgy, hogy az igazi Valójának a hangját fedezze fel a mondatokban, aki azt mondja, hogyha ezt megléped – mert meglépheted –, annak ez lesz a következménye. Így a könyvvel az ember bizonyos értelemben önmaga tanítómesterévé válik.

– Ennek a lapszámnak a témája a mértéktartás, amivel te majdnem minden élethelyzet kapcsán foglalkozol.

– A mértéktelenség az ősi kínai gondolkodás szerint éppolyan vétek, mint a kereszténységben a paráznaság. Ha át akarsz menni – mert kötéltáncos vagy – egy kötélen, csak akkor tudod magad a kötélen tartani, ha a jobb és a bal egyensúlyban van. Ha nem, lezuhansz. Minél inkább megtanulod a mérték művészetét, a benned lévő jint és a jangot, sötétet és világost, földit és égit, férfi és női minőségeket egyensúlyban tartani, annál inkább élsz Isten közelében. Ez az állapot a harmónia. A kibillentség azt jelenti, hogy eltávolodsz tőle. Tudod, a latinban hogy hívják a kibillentséget? „Emóció”. A mértéktelenség egyrészt zűrzavart jelent, másrészt pedig, hogy olyan helyen vagyok, ami nem az enyém. Út a bukás felé. A mi világunk abszolút mértéktelen. Kibillent. Düledező. Az előbb elmondtam, hogy a Szerénység jelét kaptam sorsfeladatul. Azt írja az ősi kínai szöveg: „Az Igaz Ember csökkenti, ami túl sok, és növeli, ami túl kevés. Mérlegeli a dolgokat, s kiegyenlíti őket.” Vagyis az egész életem a mérték megteremtéséről szól. Látod, az egész lapszám témája éppen ez!

– Mi a helyes mérték, ha megpróbálunk sok szerepben elfogadhatóak lenni, vagy ha tudomásul vesszük, hogy bizonyos területen jók vagyunk, másban meg feledhetőek?

– Szepes Mária azt mondta, a jó feleség olyan, mint egy zenebohóc, 16 hangszeren tud játszani kitűnően. Nem tudom, hogy sikerült-e neki. Én lehetetlennek tartom. Annyira az írásnak élek. A legkisebb unokám első mondata, amit selypegve kimondott: „A papa koncentrál.” Vagyis ez mit jelent? Hogy igyekszem maximálisat kihozni abból, amire figyelek, de mint nagypapa kevés vagyok, mert a maradékból adok neki. Azért, amit az ember igazán akar, oda kell adni az életét. Én az iskolában sem szeretem a színtiszta ötösöket. Azt szeretem, ha az egyik tárgyból bukdácsol, a másikban pedig sokra viszi, mert arra született. Egy életben nem lehet benne minden. A jó szülő és jó tanár tudja ezt.

– Honnan lehet tudni azt, hogy az ember mire született?

– Sok könyvben próbáltam erre felelni, és arra jutottam, összefügg az önismerettel, de soha nem fejezhető ki egyetlen mondattal. Föltehető, hogy az élet minden pillanatában az ember vagy a Sorsát éli, vagy a konok egója által vezérelt, önös, „kicsinyke életét”. Minden helyzetnek van egy megoldása, és van egy bukási lehetősége. Jó, hogy az embert úgy küldi az Isten a Földre, hogy nem ad mellé szervizkönyvet, hanem hagyja, hogy jöjjön rá magától, találja meg a saját működését, ébredjen önmagára. Közben sokszor meg kell bukni, veszíteni kell tudni. Egyszer azt mondta a tanítómesterem, hogy nem ártana, ha megtanulnám néha magamat megdicsérni. Látta, hogy az önbírálat súlya lenyom. Kedvemet szegi. Pedig van az életemnek olyan teljesítménye, amely mások szemében talán semmi, de tőlem már az is becsülendő eredmény. A nagy egésztől még messze van! De mégis: egy lépés afelé. Ilyenkor az embernek azt kell tudni mondani, hogy ez is szép! A mértékről beszéltünk. Látod: ez is mérték. Az ítélet és az elismerés helyes aránya. Az önnevelés titka. Aki így él, gyakran mosolyog. Akkor is, ha nehéz a sorsa.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2015/49. számában jelent meg.

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Sárosi Zoltán