Közeli Tóth Krisztinával

Azt mondja, működik benne egy magnó, amely rögzít hangsúlyokat és elharapott félmondatokat – és bármikor visszajátszható. Mindent, aminek köze van az emberhez, alkotóelemeire bont, és eltárol: érzést, illatot, képet, indulatot. Az egyik legolvasottabb kortárs szerzőnk írásaival elviszi olvasóit egy otthonosabb világba, ahol szatyros néninek, albérlőnek, elhagyott szerelmesnek lenni egyaránt izgalmas, esendő, titokzatos és magasztos dolog. Vass Virág interjúja

Toth KrisztaA Frankfurti Könyvvásáron érem utol. Akvárium című regényét az egyik legrangosabb német irodalmi díjra jelölték, ezért Tóth Krisztinát a központi pódiumon faggatják. A több százezer látogatót fogadó rendezvény után este, a szállodaszobában autista gyerekeknek szóló dalokat ír, hazafelé, a repülőtéren pedig azt a remek tárcát, amelyet lapunk irodalomrovatában olvashatnak majd. A legnagyobb nyüzsgés közepette képes alkotó üzemmódba kapcsolni. Ez a képessége nem annak köszönhető, hogy egyik könyves eseményről a másikra turnézik, akár egy rocksztár. Sokkal inkább a kétgyermekes anyuka tehetsége ez, akire az oviban a négyéves Lili vár.

– Két sor között, laptoppal az öledben meg lehet élni, hogy kiemelt vendégként fogadnak a könyvszakma egyik legrangosabb eseményén?

– Amikor először mentem a Frankfurti Könyvvásárra, az első gondolatom az volt, hogy micsoda reménytelen szakmát űzök! Belépsz abba a hatalmas csarnokba, ahol tolonganak a szerzők, és akkor… azt érzed, hogy az ember nem is létezik. Most már kiemelt helyen olvashattam fel, ami persze nagy megtiszteltetés, de azért én annyira nem szeretek szerepelni.

– Emlékszel még az első felolvasásodra?

– Egy irodalmi körben mutattam meg először a verseimet, még középiskolás koromban. Kiszúrtam egy kiragasztott hirdetést az utcán, hogy diákírók olvasnak föl a Jókai Klubban. Azt gondoltam, hogy hát én is írok – megnéztem a térképen, merre is van ez, és elmentem oda. Kemény István olvasott föl, meg Vörös István és még néhány, pályakezdő költő. Eljárogattam, kibiceltem, egy idő után bevallottam, hogy én is írok. Vörös István mesélte, hogy nagyon megkönnyebbültek, amikor elolvasták a verseimet, mert végig azt mondogatták maguk közt, milyen helyes lány, jaj, csak elő ne rukkoljon valami rossz költeménnyel.

– Próbálom elképzelni azt a kamaszt, aki vesz egy nagy levegőt, és előrukkol…

– Zárkózott voltam, barátságtalan. A fél életem azzal telt, hogy magabiztosabb emberré rakjam össze magam. A gyerekkorról nem a gondtalanság jut eszembe, hanem a szorongásaim. Az általános iskola volt a legrosszabb. Volt egy Magdi néni, na, ő igazi rém volt. Rendetlen, elvarázsolt kisgyerek voltam, akinek mindig lóg a cipőfűzője, le van csúszva a harisnyája, szamárfüles a füzete… A tanárnő íratott egy fogalmazást, hogy milyen a tiszta gyerek, a piszkos gyerek, de előtte kiállított minket a tábla elé, és az osztálynak kellett diktálni a jelzőket. Én voltam a piszkos gyerek… Onnantól kezdve senki sem akart mellém ülni. Nyilván rajtam is múlt, hogy rögzült ez a helyzet, mert nekem tulajdonképpen elfogadható volt a kívülállás.

Ha szeretnétek végigolvasni az interjút, irány az újságárus, keressétek a Nők Lapja 46. heti lapszámát! 🙂

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Falus Kriszta