Anyu, hol laknak a szegények? - Burokból valóságba

Bár körülvesz minket, a felnőttek is csak módjával tudják, miként viszonyuljanak a szegénységhez. Tegyenek úgy, mintha nem létezne? Segítsenek minden szerencsétlennek? Ítélkezzenek? Ilyen helyzetben érthető, hogy a gyerekek többségének alig van fogalma a mélyről, tehát zavart és tétova, ha nyomorúsággal szembesül.

riport_szegenyseg1

Aki csak felületesen emlékszik Mark Twain Koldus és királyfi című regényére, az is fel tudja idézni magában, milyen megrendítően megváltozott a koldussá lett királyfi a nélkülözés megismerésétől és elviselésétől. Valószínűleg a mai, normális körülmények között élő gyerekeknek is jót tenne, ha tapasztalnák, hogyan élnek azok, akiknek ennivalóra is kevés jut, de nemigen van módjuk erre. Mert a középosztálybeli szülők jelentős része – akik maguk is csak kemény munkával tudnak a felszínen maradni –, meg akarja óvni a gyermekeit a szegénység ezer arcának felfedezésétől, és persze azoktól a veszélyektől is, amelyek egy önállóan közlekedő diákra leselkednek Budapesten és a nagyvárosokban. Sok gyerek csak autóból ismeri a világot, hiszen reggelente kocsival viszik iskolába, ugyanígy szállítják haza, és a különórákra meg az edzésekre is így jut el. Ők keveset látnak a valóságból, és ha mégis beleütköznek egy koldusba, kíváncsi szorongással érdeklődnek: anyu, hol laknak, hogy élnek a szegények?

riport_szegenyseg2

Lázár Ilona és lánya, Laura ajándékokkal érkezett

EGY TELEFON = EGY HÓNAPI MUNKA

Egy tízéves kisfiú azt kérte a névnapjára, hogy ne kocsival utazzanak a nagyszüleihez, Szolnokra, hanem „lassú vonattal”, mert szeretné kiélvezni a vonatozás ismeretlen élményét. Egy református általános iskolába járó, érzékeny és tépelődésre hajlamos kortársa ma is élénken emlékszik arra, hogy a városligeti Kürtőskalács Fesztiválon a nagymamája egy hajléktalan férfinak ajándékozta a frissen vásárolt kalácsot.

– Jószívű volt az a rongyos ruhába öltözött ember, mert eltörte a mamám kalácsát, és egy nála is ócskább ruhájú, fiatalabb társának ajándékozta a felét – meséli a kisfiú. – Nekem ez tetszett, ahogy az is tetszik, hogy apáék és a mamám is ad a szegényeknek egy kis pénzt vagy ennivalót, pedig szerintem mi „közepesek” vagyunk: nem túl gazdagok, de nem is szegények, mert szép házban lakunk, de az autónk öreg. Én is ezt fogom tenni, ha nagy leszek. Nem féltem a szakadt ruhájú bácsitól, amikor a mamámmal és a nagypapámmal beszélgetett, de azt nem értem, miért nincs lakása és rendes ruhája, ha jószívű meg rendes is.

Valószínűleg hasonló élmény lett volna egy ilyesféle találkozás annak a mátyásföldi, medencés családi házban élő kislánynak is, akinek az volt a vágya, hogy az Örs vezér terétől metróval juthasson el a Keleti pályaudvarig, onnan pedig a négyes vonalán utazzanak tovább egészen Kelenföldig. A gyerek lelkesen kidolgozta az útvonalat, mire az édesanyja csak legyintett, és rosszalló nevetéssel mesélte a barátnőinek, hogy a lánya „nem normális”, mert a koszos metróra és a csóró csavargók bűzére vágyik. Vele ellentétben az életvezetési tanácsadóként dolgozó Lázár Ilona nagyon fontosnak tartja, hogy kilencéves kislánya meg a barátai tudják, sok szegény kortársuk alig-alig eszik húst, kicsi lakásban él, és gyakran egyetlen játékkal játszik.

70 riport 1

A Menhely Alapítvány munkatársa, Dudás Krisztián jól ismeri és becsüli a családot

– Láthatod, szép ikerházban élünk, de nem tartozunk a felső tízezerhez, keményen megdolgozunk a férjemmel mindenért – magyarázza Ilona, amikor meglátogatom az otthonában. – Én nem ilyen szép környezetben nőttem fel, korán megismertem a kemény munkát, később sokat tanultam, saleses lettem, és ma is képzem magam. Épp ezért tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy a kislányom is megtanuljon dolgozni, legyen tisztában a pénz értékével, és becsülje meg, amije van. Nincs bérelt helyünk a tehetősek között, gyors az út lefelé. Ő nem követelőzik, kiskorában sem verte magát földhöz, ha nem kapott meg valamit a bevásárlóközpontban, mégis megmutattam neki, hogy egy kétezer forintos játék árából másfél kiló húst vehetünk, amiből két ebédet készíthetek. Arról is beszélgettünk már, hogy azok a kortársai, akik százezer forintos iPhone-nal játszanak, biztosan nem tudják, van olyan felnőtt, aki egy hónapig dolgozik ennyi pénzért.

Ennek a gondolkodásnak, vagy inkább tudatos nevelésnek a jegyében rendezett llona néhány barátjával garázsvásárt, és ebben a kislánya is részt vett. Együtt válogatták ki azokat a játékait, mesekönyveit, ruháit, amelyekről szívesen lemondott, és a gyerek maga is árusított. Elfáradt, hiszen négy órán át állta a vásárlók rohamát, de büszke a végeredményre: nagyon olcsón adtak mindent, mégis keresett annyit a munkájával, hogy vehet egy új társasjátékot.

A riport folytatásáért lapozzátok fel a Nők Lapja 43. lapszámát a 69. oldalon!

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Németh Gabriella