Valami csoda - Interjú Börcsök Enikővel

Csodálkozva néz szét, miközben jókedvűen lehuppan a Vörösmarty tér közepén lévő presszóterasz egyik székére. Jé, ilyen emberek is vannak, akik körülöttünk nyüzsögnek? Színház, súlyos betegség, eltökéltség, kitartás, az adni tudás boldogsága – Szegő András beszélgetett a színésznővel.

Börcsök Enikő

– Pedig reggelente itt, a téren megyek át, és sóvárogva nézegetem a kirakatokat. Éppen akkor kezdődnek a próbák a Pesti Színházban, amikor nyitnak a boltok. Utána meg rendre sietek valahova, például tanítani az egyetemre, este meg előadásra igyekszem minél hamarabb bemenni a színházba. Talán most ülök itt a téren először békében, nyugalomban. Most látom, milyen is valójában…

– Holott a régi színházi fotókon látszik, hogy a kor nagy színésznői rendre itt ültek, vagy a Zserbóban, vagy a Duna Korzón kávéztak, napoztak…

– Igen, ez „járt” az akkori megbecsült színésznőnek. Talán hasonló igényt érzünk a lelkünk mélyén, hiszen karácsonydélutánként, amikor kettőket játszunk a Pesti Színházban, a két előadás között mi, színészek rendre kijövünk a térre, és „nagy életet” élünk, eszünk kolbászt, lángost, zsíros kenyeret, iszunk gyermekpuncsot, mivel a fellépés miatt forralt bort nem szabad, aztán a dőzsölés után sietünk vissza, mert készülünk az esti következő előadásra… Igen, kicsit más ma színésznőnek lenni!

– Neked hiányzik az a fajta nimbusz, az a luxus, életforma, a piros szőnyeg?

– Na, azt azért ma már egyszer szívesen kipróbálnám. Az biztosan jó lehet. A többi nem. Engem erre a pályára soha nem a csillogás vonzott, a hírnév meg mifene. Sőt, meg is döbbentett az elején. Jé, megtapsolnak előadás után?! Jé, megismernek?! Jé, odajönnek hozzám az utcán, és mondanak egy-két kedves mondatot, netán meg is simogatnak?! Ezek mind bónuszok a mai napig. El sem képzeltem, hogy létezhetnek ilyenek is. Engem kizárólag a játék vonzott. Hogy ezáltal tudok valamit adni az embereknek. Vidámságot, nyitottságot, vigaszt, valami impulzust, amit érdemes továbbgondolni, továbbérezni, amivel talán kicsit könnyebb vagy jobb élni…

– Sofőr, villa, személyzet?

– Ugyan! Cipelhetném ide-oda a sofőrt, és takaríthatnám a villát a személyzet után is, meg főzhetnék rájuk!

– Netán fordítva? Hogy esetleg ők…

– Á! Arról szó sem lehet! Hogy más főzzön, takarítson, mosson rám, én pedig közben valahol léháskodjak?! Hát ez ki van zárva!

– Miért? Szeméremből, szégyenlősségből? Hogyan jövök én ahhoz…?

Az interjú folytatását keressétek a Nők Lapja 41. heti számának 18. oldalán!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Csibi Szilvia