Kolontár csendje - Öt évvel a katasztrófa után

A Veszprém megyei Kolontár, a hétszázötven lelket számláló település 2010-től minden ősszel a szokásosnál is csendesebb. Az emberek ilyenkor a falut, Devecsert és Somlóvásárhelyt ért vörösiszap-katasztrófára, az áldozatokra emlékeznek.

kolontar_15

Szeptember végi, még erős fénytől ragyog a falu, ahol kilenc ember vesztette életét, és százötvenen sérültek meg 2010. október 4-én, amikor az ajkai vörösiszap- katasztrófa történt. A kertekben most őszirózsák, dáliák virulnak, nincs vörös por sehol. A falu közepén, a fehér Krisztus-kereszt előtt két koros férfi áll, kezükben tejeskanna.

– Nem, engem ne kérdezzen! Beszélni se akarok arról a napról! – mondja a köpcös, pirospozsgás, és elfordul.

A másik, aki öt perce még a háza előtti árokból húzta ki a nagyra nőtt disznóparéjt, ránk nevet, a riport szó hallatán csóválja a fejét:

– Ne szólítsanak sehogy, a nevem titok – csettint –, meg hát mit mondjak? Örülök, hogy élek! Aznap kukoricát törtünk, ott lent, a falu szélén, a tározó alatt. Délre befejeztük, és hazaindultunk enni – mutat a főút túloldalára, a házukra. – Ha tíz perccel tovább maradunk, meghalunk, ránk zúdult volna az a rettenet, és megöl. Előle nem lehetett elfutni – a leparkoló tejesautóhoz lép, a szőke fiatal nő kezébe adja a kannát, kérges kezével fizet, majd int, hogy hagyjuk békén.

kolontar_01

A szemközti házon ott a tábla: Diófa. Kisvendéglő, a falu kocsmája. Betérnénk, frissülni, beszélgetni. De délidőben zárva van. Hát indulunk tovább, végig a kihalt Kossuth utcán, a Tarna-patak, a falu mélyen ÖT ÉVVEL A KATASZTRÓFA UTÁN fekvő része felé. Oda, ahol kihalt a növényzet, ahol összedőltek a házak, ahol emberéleteket követelt a vörösiszap, miután a MAL – Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt. – tulajdonában lévő, Ajkai Timföldgyár Kolontár és Ajka közt létesített, négyszázszor hatszáz méteres, 10-es zagytározójának a gátja átszakadt.

Az utca végén hatalmas park. Frissen nyírt fű illata keveredik a virágokéval, nyoma sincs az öt évvel ezelőtti rombolásnak. Mögöttünk a két éve üresen álló iskola, ahol a gyerekek az emeleten reszkettek, akiket életük kockáztatása árán, égési sérüléseket szenvedve tűzoltók mentettek ki, jobbra pléh Krisztus meg a templomdomb, ahova akkor, azon a kegyetlen hétfőn fölfutott, aki csak bírt. A park, az életfa, a mementóként megtartott, embermagasságig vörös falú gazdasági épület – melyből idős emberek az állataikat akarták menteni, úgy érte őket a vég – mind a tragédiát idézik. És áll a híd, az új, a lassan ismét élő patakon átívelve, Pados Zsolt nevével.

kolontar_11

– Százzal kevesebben vagyunk, mint öt éve… – üdvözöl a polgármester, aki ma sem tud meghatottság nélkül beszélni október negyedikéről. – A falu éli a maga csendes életét, az emberek a katasztrófát öt év elteltével sem heverték ki. Az, hogy nem beszélnek, nehezen nyílnak meg, természetes. Az életüket átalakította az a nap, azóta másként gondolkodnak máról, holnapról, ami nem csoda, hiszen volt, aki egy élet munkáját vesztette el néhány perc alatt – emlékezik Tili Károly, aki 2002-től a település vezetője.

A riport folytatása a Nők Lapja aktuális, 40. lapszámában olvasható.

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Pályi Zsófia