A túlélés iskolája - Menekülthelyzet gyerekszemmel

Terek, pályaudvarok, emberek a földön. Menekülők. Családok, kisgyerekekkel. Fáradtak és éhesek, sokan lázasak az egyre hűlő éjjelektől. De ők legalább bebújhatnak szüleik ölelésébe... Ám sokan érkeznek szülők nélkül, egyedül, szörnyű traumák súlyával a hátukon. Ők is gyerekek még.

boborékfújó fiú

Tizenkét éves voltam. Annyi, mint amennyik ők lehetnek ott – mondja Namir, az afgán fi ú gyönyörű magyarsággal és egyszerűen. Egy csapat vékony, labdát rúgó srácra mutat a II. János Pál pápa téri füvön. Öt éve érkezett Magyarországra, egyedül. – Anyu ment előre, Teheránba. Aztán, amikor aput meggyilkolták a tálibok, nekem is indulnom kellett. Iránban már ott van több millió afgán, akik a háború elől menekültek. De Irán nem befogadó ország, mindenkit vissza akarnak toloncolni Afganisztánba. Viszont ott csak a halál vár.

Itt vannak. Itt, a város közepén. Emberek mennek el mellettük nap mint nap, munkába, kávézni, koldulni, kinek, mi jutott. Van, aki köp, van, aki félrefordul, van, aki együtt érzően mosolyog. Egy anya suttogja most a fiának, „nézd, ők azok, a menekültek…” Ő maga csak a szeme sarkából, elsápadva néz feléjük, mint valami relikviáira a messzi háborúknak. Háborúknak, melyek pusztításait nemrég csak a tévében láttuk, és szörnyülködtünk egy távolinak hitt világ rettenetén.

_menekultek_009

Pár méterrel odébb egy népes család. A nő narancssárga kendőjébe burkolja haját. A vékony szövetbe finoman belekap a szél, ez valami titkos méltóságba fonja az arcát. Csak néz felénk, a kendő mély barlangjából sokáig, mozdulatlanul, s a szeme olyan éber, mintha sosem akarnának lecsukódni. A kérdésünket később riadt tekintettel ellegyinti. Sokan félnek itt mindenkitől, mint ez a nő is. Félnek, hogy akik elől menekülnek, rájuk találnak. Aztán egy szép, de apró táskából fogkefét húz elő, és ott, a nagy platánfa tövében nekiáll fogat mosni. Egy kislány szalad hozzá, csimpaszkodik a combjába, ő meg csak öleli, ahogy mi is öleljük a gyerekeinket. Csak valahogy annál is szorosabban.

– Nem volt más választás, mint jönni tovább, Európa felé – folytatja Namir a saját történetét. Nyugalom van a hangjában. – De ahhoz sok pénz kellett. Egy gyárban dolgoztunk, az egész család, napi 16 órát. Úgy jött össze a pénz az embercsempészekre, három év alatt. – Sokat kell kérdezni, mert ezidáig neki mind nem nagy ügy. Legalábbis nem úgy, mint nekünk. Ez ott mindenki általános, közös sorsa. – Nyolc hónapig tartott az út, végig gyalogoltunk. A legnehezebb az iráni-török határ, mert ott tűzparancsa van a rendőröknek. Ha valami megmozdul a sötét éjszakában, nem kérdezik, ember vagy állat, lőnek.

_menekultek_022„HA TUDNÁD, SÍRNÁL”

Namir azt mondja, ő már csak a jelenre és a jövőre akar koncentrálni. Azon kevesek közé tartozik, akik megkapták Magyarországon a menekültstátuszt, és most boldog és hálás. Tanul, és mellette mindennap kinn van a pályaudvarokon és itt, a téren. Önkéntesként segít a sorstársaknak, és tolmácsol, ha kell. Most éppen nekem is.

Mellettünk csupa fekete kisfiúknak mutatja egy másik önkéntes, hogyan kell buborékot fújni.  Azok meg nevetnek, ahogy csak a gyerekek tudnak, gurgulázva, mintha legalábbis rend volna a  világban. – Amikor átléptük a határt, ötszázan voltunk – mesél tovább Namir.

A riport további bekezdései a Nők Lapja aktuális, 38. lapszámában olvashatók.

Szöveg: Dobray Sarolta

Fotó: Pályi Zsófia