Nagyvárosból jurtába

Ahogy kiérünk az erdős domboldalról, feltárul a völgy a jurtával, fehéren világít a sok zöld között. A távolban lovak száguldoznak a réten, néha megkergetik a kecskéket. A szálláshelyen ráérősen üljük körbe az asztalt, középen friss víz, réti virágcsokor, és ahogy rácsodálkozunk erre az életre, egyszerre megáll az idő.

jurta2

Zalaegerszeg után vagyunk néhány kilométerrel, Paulics Péter és családja birtokán. Négy éve költöztek ide, mert nem egyszerűen a természet közelében szerettek volna élni, hanem benne, együtt lélegezni vele. Nem könnyű hozzájuk eltalálni, de amikor fent a szőlőhegyen hagyjuk az autót, vele otthagyjuk azt a maradék civilizációt is, amit eddig magunkkal cipeltünk. Boróka és Bojtorján, két mezítlábas kisgyerek vezet át ebbe a másik életbe. Arcvonásaik finomak, még a nagyon fiús természetű Bojtié is, és ahogy ugrándozva lépdelnek a kis erdei csapán, legszívesebben én is rögtön levenném a cipőmet.

Andreát, a háziasszonyt nehéz most egy helyben találni, zöldséget pucol a gyerekekkel, és közben ki-bejár a kis faház és a nyári konyha között. A nyári konyha nemrég készült el, és hamarosan kikerül ide a sparhelt és a mosogató, hogy ne fűtsék feleslegesen a kis házat, ami a nappali menedékhely rossz idő esetére. De „rossz idő” az csak nagyon ritkán van, Péter szerint igazi ítéletidőnek kell lennie, hogy a gyerekek bemenjenek a házba, mindig kint tekeregnek a szabadban, és nincs bennük félelem semmitől. Nem félnek a bogaraktól, a kullancsot kikapják a testükből, a darazsakat is csak elhajtják, eszükbe sem jut megölni őket, és éjszaka is félelem nélkül járják az erdőt. Mert nekik itt minden ismerős, itt vannak otthon. De még véletlenül se gondolják, hogy ők aff éle elvadult gyerekek, közvetlenek még az idegenekkel is, mert náluk mindig történik valami, és mindig jönnek barátok, ismerősök, olykor a fél falu. Mert a gyerekek nagyon fontosak, övék a jövő, és velük is kezdődött minden, az ő születésükkel. Andrea, az édesanyjuk azért fordult a természet felé, hogy nekik jó legyen.

Péter, az édesapa komótosan mesél nekem a nyári konyha enyhet adó hűsében, közben Andrea beviszi a megtisztított zöldségeket, ha beszélni akarok vele, követnem kell. Odabent a sparhelten hatalmas piros fazékban fő a leves. Közben dagasztja a kenyértésztát, kétkilós kenyér lesz belőle, tönkölyliszttel és kendermaggal, hamar elfogy majd vacsorára.

– Péter mindig renitens volt – meséli Andrea, mikor újradagasztja az egyszer már megkelt tésztát –, kilógott a sorból már gyerekkorában is. Én viszont afféle jó kislány voltam, jó tanuló, jó sportoló, szabálykövető pesti lány, aki nem tudta elképzelni, hogy máshol is lehet élni a fővároson kívül. Közgazdász diplomát szereztem és egy mobil távközlési cégnél dolgoztam, amihez hozzátartozott a kiskosztüm és a céges autó. Amikor kiderült, hogy kisbabám lesz, tudtam, hogy szülés után nem fogok tudni dolgozni, hogy otthon leszek, és hogy a legjobbat szeretném majd adni a gyerekeimnek, és megszülni is a természet rendje szerint szeretném őket. Bendi ezért született otthon, és aztán egyik dolog következett a másikból. Jöttek egymás után a gyerekek, elég sűrűn, Boróka, majd Bojtorján és Bíborka végül. Sokáig a háztartáson és a gyerekeken kívül nem nagyon tudtam figyelni semmi másra. Amikor Bibi másfél éves lett, akkor éreztem, hogy talán egy kert is belefér még az életembe. Kicsi kert volt, de megtanultuk a vetést, a mulcsolást, az öntözést és a befőzést. A házunkban épített sparhelt volt és cserépkályha, kenyeret és sajtot már otthon készítettünk, sokat segítettek a barátaink, az ismerőseink és az internet is. Közben kerestük a helyünket, azt a vidéket, ahol még közelebb lehetünk a  természethez. és négy évvel ezelőtt, nyár elejére megtaláltuk ezt a völgyet, és szinte azonnal itt  akartunk élni. Vettünk egy eredeti mongol jurtát, Péter júliusban ki is költözött és elkezdte  építeni ezt a faházat, ahol most vagyunk. Télen itt főzünk, étkezünk, tanulunk és játszunk, ez a  konyha-étkező-nappali egyben. Augusztusban pedig már mindannyian itt éltünk.

jurta3A TEREMTÉS

Nem volt itt semmi akkoriban. Böglyök lepték el a völgyet, dzsungel volt, gaztenger. Nagyon kellett hinni a természeti élet szépségében, mert kezdetben olyan volt minden, mintha faggatná őket valaki, hogy tényleg ezt akarják-e, tényleg jó lesz-e itt kint. Hiszen ez az élet tele van küzdéssel, munkával, sok, szokatlan törődéssel. Az első télen néha még átfújt a kis faházon a szél, volt, hogy kesztyűben, sapkában, kabátban főztek, de legalább volt fedél a fejük fölött. A jurtában pedig még meleg is volt, a kút tiszta, iható vizet adott, volt baromfi , kutyák, kecskék és persze lovak!

– Jó volt, izgalmas volt az is – mondja a maga nyugodt, lassú tempójában Péter. – Nem volt soha egyikünkben sem kétely, hogy nem jól döntöttünk. Itt élned, halnod kell, így voltunk vele. És talán áldás van az életünkön, mert soha nem nélkülöztünk, mindig megvolt annyi, amennyi kellett. Önfenntartásra törekszünk, és amit nem termelünk meg magunk, azt elcseréljük olyan emberekkel, akik hasonló módon élnek és gondolkodnak, mint mi. Sokan jönnek hozzánk, hogy a mindennapjainkról kérdezzenek, a tapasztalatainkról és arról, miért élünk így. Most például itt lakik velünk Gyuszi, a vendégjurtában, hogy kipróbálja, mennyire való neki ez az élet. Szerinte nem éri meg ennyit dolgozni. Egész nap megyünk ezen a nagy területen, és mindig van valami a kezünkben, kapa, kasza, trágyás talicska. Itt nem lehet, hogy nem fejem meg a kecskét, mert elapad a teje, nincs olyan, hogy most nincs kedvem és nem kelek fel, mert a tehenem ott áll az ajtóban, éhes és várja, hogy beengedjem. Ez egy olyan világ, ahol nincs helye játszmáknak, komolyan egymásra vagyunk utalva. Volt itt egy pár, ők is a vendégjurtában laktak, hamar kiderült róluk, hogy nem is egy pár, s hogy vágynak ugyan erre a szabad életre, de nem együtt, hanem szépen külön-külön. Itt olyan egyszerűvé válik minden. Ha az ember a sorsán van, akkor harmonikus az élete, még akkor is, ha nehéz. Gond akkor van, ha az ember nincs a sorsán, ha nem azt az életet éli, amire termett. Arra már megtanított a természet, hogy ahhoz, hogy szülessen valami, sokat kell beletenni munkában, áldozatban, lelkesedésben, és keveset kell kivenni. Mert ez a teremtés! És nézz körül, mi ezt teremtettük!

jurta4AZ ERDEI HÁZ ÉS A SZERELEM

Van fürdőszoba, verem és sajtár, és persze itt a jurta, itt alszik a család egy hatalmas ágyon, a fenti galériás részen most épp Mandula macska nyújtózkodik. A kerítésen túl áll az istálló, itt lakik Rozália, a tehén, aki különleges helyet tölt be a házigazda szívében. Fajtáját tekintve kárpáti borzderes, és mesebeli úton keveredett Péterékhez. Elődje, Bella sehogy sem akart vemhesülni, hát elvitték egy jóféle erdélyi tenyészbikához. Bella ott maradt, és cserébe megkapták Rozát.

– Két éjszaka róla álmodtam – emlékezik Péter, és közben hívogatja ki az istállóból az állatot. – Én már akkor tudtam, ha egyszer idekerül Roza, én nem adom vissza soha! Mondtam is, hazudhatnék valamit, hogy elveszett ez a tehén, vagy megdöglött, de én inkább megmondom, hogy nekem annyira tetszik ez az állat, hogy nem szeretném visszaadni. Így maradt Roza, és bizony mondom, olyan, mint egy pulikutya, jön velem, bárhová megyek.

De van itt más szerelem is, mert itt van Virág és André. A fiatal lány Péter első házasságából való, aki Szombathelyen cseperedett fel, ő sem ismerte a falusi életet. Most itt laknak Andréval az erdős részen túl, a völgy másik oldalában. Péter előremegy, mutatja az utat, velünk tart Bojti és Bori is. Az erdőben a fák között tűnik fel Bendi, aki a csalánt üti bottal, látszik, hogy harcol.

– Az osztrákokkal harcolok – árulja el – a szabadságharcban! Már nagyon sok csalánt „leölt”, ha 1849- ben ő is ott van, talán másképp alakul minden.

– Jól van, csak küzdjél tovább! – biztatja az apja, majd felém fordul.

– Nekem nagy visszaigazolás volt, amikor Virág lányom azt mondta, hogy ő megpróbált sok mindent, de úgy látja, nekem van igazam, kiköltözne hozzánk. Kapott a születésnapjára fél hektár földet, megígértem, építek rá egy házat! André már sokkal előbb idekeveredett a völgybe, itt találkoztak össze. A faluban volt egyszer egy mulatság, onnan kéz a kézben tértek haza. André elém is állt nem olyan sokára, hogy nagy baj van, mert szerelmes a lányomba. Mondtam én, hogy az ugyan nem baj! Legyenek boldogok, építhetnek ide egy kis házat.

Meg is érkezünk hozzájuk, mire idáig jutunk a történetben. Virágéknak igazi mesebeli házikójuk van, rönkház, kis terasszal, szoba-konyhával és odabent egy csöppnyi fiúcskával, aki békésen alszik a nagyágyon. Kint a férfi ak épp kecskeistállót építenek, a tartófákról leszedték a háncsot, három már áll, most a negyediket próbálják beállítani a földbe.

– Mielőtt kiköltöztem, én is kerestem a helyem – meséli Virág –, fazekasságot tanultam, sajtkészítést, de semmi sem tetszett igazán. Aztán idejöttem és megtaláltam a boldogságomat. A legkülönösebb, hogy van egy óvodáskori rajzom, ami ezt a helyet ábrázolja, ezt a kis erdőszéli házat a hegyoldalban. És most itt van, tessék!

– Mert az álmok megvalósulnak – bólogat az édesapja.

jurta5A PARADICSOM

Valamelyik gyerek rohan át ekkor, hogy kész az ebéd, menjünk, terítve az asztal. Odaát zöldségleves van, utána mákos tészta, frissen gyúrt tésztából, legalább kétszer szedünk belőle. Péter közben a lovakról mesél, hogy valójában miattuk keveredtek ide, mert a lónak hely kell, nagy legelő. S hogy minek kell a ló? Mert Péter szerint ló nélkül ugyan lehet élni, de nem érdemes. De hát az olyan változó, hogy ki, mi nélkül nem tud élni. Andrea például a tenger nélkül – de ezt csak akkor árulja el, amikor Péter elmegy hazulról és megmutatja az asszonybirodalmat. A holdvilágnál vetett virágos, gyógynövényspirált, tele kakukkfűvel, lestyánnal, mentával, muskotályzsályával és más csodákkal.

A zöldségeskertet, ahol megterem majd a sárgarépa, a csicseriborsó, a csillagfürt, a zeller és a mák, ami épp most bíborszínű virágokban pompázik. Itt a krumpliföld és egy komposztágy, amiből már hajt a padlizsán. Valamelyik ágyásból kapunk egy csöppnyi csokis mentát, az íze még most is a számban. Aztán Bendi mutatja a virágoskertjét, amiben ott virít a kasvirág, a sarkantyúka, a napvirág és még annyi minden, amit csak ő tud felsorolni, és ezt meg is teszi, mint egy botanikusprofesszor. Aztán elsétálunk a walipinihez – amit melegháznak is mondhatnánk, de valójában egy földbe süllyesztett passzív-szolár üvegház, hatalmas hordók a hátulján, amelyek feladata, hogy kiegyenlítsék a hőmérsékletet. Idebent óriásira nőttek a paradicsompalánták és minden zöldség, az uborka felfutott a mennyezetig, kis varázslat az egész.

– Nem hiányzik semmi a régi életedből?– kérdezem bátortalanul. – A város, a színház, a barátnőzés?

– Harmincnégy éves koromig városban éltem, és mindent kipróbáltam, amit csak lehetett. Nem hiányzik semmi – a tengeren kívül. Tavalyelőtt sikerült eljutnunk Péterrel két napra, és nem a pénz szabott gátat, hanem az, hogy nem lehet itthagyni a gazdaságot, a négy gyereket, az állatokat, a kertet… Nehéz megszervezni. Az lenne a legjobb, hogy ahol most a Zala fut, ott kezdődne a tenger.

Pedig a Zala vadregényes partján is érdemes barangolni, a gyerekek vezetnek el oda. Bori mellettem jön végig, kék pettyes kis szoknyáját lengeti a szél. Folyton csacsog valamiről, Nemecsekről, akit nemrég látott filmen, hogy milyen helyes fi ú, meg Boka is, milyen jó fi úk mindketten, szerelmes volt beléjük. Közben tanítgat, amikor megpillantjuk az állatnyomokat a szántóföldön. Látod, mutatja, ez vaddisznónyom, mert két nyom van elöl és kettő hátul, hatalmas csülkeivel nemrég járhatott erre. Az meg egy őzé, annak a nyoma V alakú. Ide járnak az állatok a folyóra inni, aztán mennek tovább. Bendi megy elől, ő fotós kollégámnak, Marcinak meséli, hogy járt már Szlovéniában, sőt Erdélyben is, közben megmutatja a horgászóhelyet és azt, ahol fürödni szoktak. Azon a partszakaszon alacsony a víz, kis kavicssziget is magasodik a folyómederben, ide dobják le hirtelen a ruhájukat, és már bent is vannak a vízben. Fát úsztatnak, és beállnak a sodrásba, majd Bojti felmászik a magas partfalon, és a folyón átnyúló kidőlt fán sétál át, anyukák most ne figyeljenek, mert biztos a szívinfarktus, de mi Marcival nem merünk szólni, pláne, mikor Bori is megismétli a mutatványt. Bíborka, a legkisebbik, kis kökényszemű, szőke kislány, viszont csak a parton úszkál, mert pontosan érzi, mire képes, hol van a határ. A valóságos világ már megtanította rá.

Szerző: Rist Lilla

Fotó: Szász Marcell