Ha nem dolgoznék, meghalnék az unalomtól – Interjú Judi Dench-csel

December 9-én töltötte be a 83-at. Kísérő fogja a kezét a vörös szőnyegen, de jön, mindenkinél megáll, jókedvű, mesél, nevet. Autót már régen nem vezet, mondja, „alig látok”, a színpadi szerepeit pedig úgy tanulja meg, hogy valaki felolvassa neki, és így memorizálja. Návai Anikó interjúja.

Idén ünnepli hatvanadik évfordulóját annak, hogy először színpadra lépett – Szűz Máriát játszotta egy helyi előadásban az apjával és a bátyjával –, aztán ugyanebben az évben a londoni Old Vicben Oféliát a Hamletben. És onnantól kezdve színpad és film, fi lm és színpad, és persze televízió: tagja volt a Royal Shakespeare Companynak, játszott tévéjátékok sokaságában, az összes létező Shakespearedrámában és vígjátékban, eljátszotta Kleopatrát, Gertrúdot a Hamletben (Daniel Day-Lewis volt Hamlet), sőt Sally Bowlest is nagy sikerrel énekelte a Kabaréban. És 1995-ben (az Aranyszemben) átvette Pierce Brosnantól M-et a Bond-sorozatban, amit addig játszott, amíg az utolsó részben megölték. Egyetlen Oscart nyert mint legjobb epizódszereplő a Szerelmes Shakespeare Erzsébet királynőjének megformálásáért, és két Golden Globe-ot. De számtalanszor volt jelölt mindkét díjra. Az idősek derűjével ül le beszélgetni – és be nem áll a szája.

– Jó reggelt, őfelsége!

– Minden vagyok, csak az nem!

– Akkor szólítsam Dame Judinak, vagy hívhatlak Judinak?

– Judi!

– A Viktória királynő és Abdul című filmben Viktória királynőt meglepik egy mangóval. Kaptál-e valaha hasonló meglepetést?

– Uramisten, de jó kérdéssel indítasz! Egyszer elém tettek egy tányért, és fogalmam se volt, mit eszem. Nagyon vicces volt! Egy másik alkalommal elmentünk egy igazán elegáns japán vacsorára, ahol hoztak egy tálat. Levették a fedőt, és valami állat nézett rám belőle.

– Megetted?

– Nem! Nagyon megijedtem tőle.

– És a mangót szereted?

– Sajnos nem. Nem is eszem gyakran. Sőt talán ha egyszer megkóstoltam. És az a szerencse, hogy a filmben sem kellett megennem.

– Abdul felébreszti Viktória érzéseit, hogy érdemes még élni. Veled is előfordult ilyen?

– Óh, hányszor, de hányszor! Nyolcvanéves voltam, amikor a lányommal elmentünk vásárolni, és egyszer csak azt mondja, anyu, mit szólnál egy jó kis tetkóhoz? Mondom, naná, próbáljuk ki! És most itt van, a csuklómon. Nézd meg! Látod? Carpe Diem. Élj a mában! Ez elég jó válasz, nem?

– Mit jelent ez neked?

– Azt, hogy egyetlen napot se hagyj ki. De ez nem mindenkinek szól, csak nekem, és le is szoktam takarni karperecekkel. Csak én tudom, hogy van.

– Amikor legutóbb találkoztunk, azt mesélted, mindennap tanulsz egy szót.

– Igen.

– Még most is?

– De még mennyire. Mondjam, hogy mit tanultam? Nem ma, a nyáron. Anatidaephobia. Tudod, mit jelent? Ha irracionálisan félsz attól, hogy megbámul egy kacsa. Érdemes megtanulni, nem igaz?

– Viktória királynő nagy levélíró volt. Te is szeretsz levelet írni? És kézzel írsz?

A választ és az interjú folytatását a Nők Lapja 2017-es Tél Különszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Návai Anikó

Fotó: Northphotos