A tanulás legyen öröm és élmény - Interjú Vekerdy Tamással

Nemzedékek nőttek fel azokon a tanácsokon, amelyeket Vekerdy Tamás adott az iskolába készülő gyerekek szüleinek. Tőle tudjuk, hogy az a jó alsós tanító néni, aki nem siet, hagy időt a mesére, a játékra, a szabadban való tartózkodásra. De vajon mi a helyzet a felsősökkel és a már középiskolába járó gyerekekkel? Milyen iskolát, milyen pedagógust ajánlana jó szívvel a szakember?

Vekerdy Tamás

Egy nap minden család életében eljön a pillanat, amikor ki kell tölteni a jelentkezési lapot és meg kell írni a felvételit. Ennek súlyával azonban mintha csak a felnőttek lennének tisztában. A kamaszt minden érdekli, csak a tanulás nem.

És ez így is van rendjén. A kamasz fiziológiai lustaságban szenved, azaz egész egyszerűen testi, élettani okai vannak annak, hogy lusta. Olyan gyorsan nő, olyan jelentősek a hormonális, idegélettani változások, hogy ezek megviselik a gyereket. Ezt a huszadik század elején mindenféle vizsgálatok nélkül is tudták a tanárok, ezért a régi nyolcosztályos gimnáziumok negyedik osztálya – tehát a tizennégy évesek osztálya – viszonylag könnyű volt. Sokat ismételtek. Ez jót is tett az előző évben tanultaknak, és felkészített a következő évfolyamokra. Másfelől pedig úgy gondolták: most nem szabad a gyereket terhelni, most kamaszodik a legviharosabban. Azóta sok tudomány igazolta ezt a korai tapasztalati felismerést – ennek ellenére most éppen a tizennegyedik életév körül kell a legtöbbet, a legjobban produkálni, hiszen ezen múlik a továbbtanulás. Sajnos nagyon sokszor az tapasztalható, hogy a tehetséges gyerekek éppen hetedik körül unják meg rettenetesen az iskolát, és tehetségük, jó képességük ellenére nem tudják vinni a pontszámot, nem jutnak be a nekik megfelelő gimnáziumba. Ez komoly gond, amin nekünk, felnőtteknek: szülőknek és tanároknak kellene eltöprengeni, és segíteni a gyerekeken.

De a jó iskolák jó tanulókat akarnak…

És ki mondta, hogy a jó a tanuló a tehetséges ember? Épp ellenkezőleg: a tehetséges és kreatív ember deviáns, egyenetlenül fejlődik, és utálja, amihez nincs kedve. El vagyunk tájolva, amikor a gyerekeinket a jó tanulásra űzzük. Mindezt egy teljesen idejétmúlt iskolarendszerben, ami tele van zsúfolva olyan információkkal, amelyekre a diáknak semmi szüksége. Nem véletlen, hogy az öregek még mindig emlékeznek a gimnáziumi tananyagukra, míg a tavalyelőtt érettségizettek már alig valamire. A vizsgálatok szerint 9%-ra. Hogy miért van ez? Mert az öregek még kevés és jól strukturált tananyagot kaptak, és ez valódi vezérfonal, orientál a világban. Ugyanakkor a nagy mennyiségű, áttekinthetetlen információhalmaz megjegyezhetetlen, és nem működik sorvezetőként a későbbiek során.

Akkor mit ér az ötös az iskolában?

Nem sokat… Én úgy gondolom, teljesen félrevezető, hogy osztályzatok alapján állapítsuk meg, hova való a gyerek. Az intelligenciának minimum nyolc fajtája van, az iskola azonban egyetlen intelligenciát ismer, az értelmit, és ennek tíz faktorában kettőt osztályoz lényegében, a lexikális memóriát és a matematikai készséget. A tehetséges gyerek a maga szerteágazó intelligenciájával biztosan nem fog jó jegyeket hozni, és nem lesz a tanárok kedvence.

El is megy a kedve az iskolától.

Az interjú folytatását a Nők Lapja Iskolaválasztó különszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Vályi-Nagy Erika

Fotó: Garai Edit