A városálmodó - Interjú Bojár Iván Andrással

Kevesen tudják, hogy Budapest arculatának kialakításában szerepe volt, és mostanság is egy régió arculatának megújításán dolgozik. Rajongással szereti Budapestet, az itáliai művészetet, amihez gyerekkori emlékek kötik.

nlenterior_bojar

A Mocco kávézóban adott randevút Újlipótváros szívében. Miért?

Szeretek itt elüldögélni. Sok gyerekkori emlék köt a környékhez, a Jászai Mari téren laktak a nagyszüleim. Akkor még sárga keramitkővel volt lerakva a tér, és a 15-ös villamos csilingelt végig rajta, mint valami öreg vicinális. Emlékszem, elalvás előtt bebólogattak az ablakon a fák, amelyeket a képzeletem azonnal dzsungellé növesztett. Ez egy polgári környék, ami még őrzi a hagyományait. Az emberek reggelenként megveszik az újságot, és otthonosan belakják a kávéházakat. A békebeli Budapest egy megmaradt szigete. Ácsorog az idő.

Azért én mégis sajnálom egy kicsit, hogy nem a várbeli lakásában beszélgetünk. Láttam róla fényképeket, egészen egyedi hangulata van. Jól tudom, hogy az a legöregebb ház a Várban?

Talán igen. Az Úri utca 52. Tényleg fantasztikus hely, az épület 13. századi alapokon nyugszik, de mivel 1686-ban, Buda visszafoglalásakor szétlőtték, és utána barokk stílusban renoválták, ebből már nem sok minden látszik. 50 évig laktam ott, kezdetben a szüleimmel, s az utóbbi években felújítottam a lakást. De ez már a múlté! A sors úgy hozta, hogy el kellett adnom. Most a főváros zöldövezetében élek, modern környezetben.

És nem hiányzik a történelmi levegő?

Nem. Amit azok között a falak között magamba szívtam, velem jön mindenhova. Úgy gondolom, az épített környezetünk és a bennünket körülvevő tárgyak nem önmagukért valók, hanem értünk, emberekért. Márpedig az életet meg kell hagyni a változásban. Egy lakásban az évek során egymásra rakódnak az emlékek és tárgyak, vastagodnak, mint a guanó, végül az ember már lélegezni sem tud tőlük. Ilyenkor ki kell dobálni őket. Ezt tettem. Kevés dolgot vittem magammal, néhány bútort meg a festményeimet. Utóbbiakat gyűjtöm, de nem mindenáron ragaszkodom azokhoz sem.

A fotók alapján megpróbáltam belőni az ízlését. Nem igazán sikerült.

Eléggé eklektikus. Én a tárgyakban, bútorokban az egyéniséget keresem. Mindig a spirit, a sajátos szellem ragad meg. Ezért a lakásomban akadnak ázsiai, mexikói darabok éppúgy, mint a magyar népművészet ihlette tárgyak. Mindegyik egy szerelem. Megveszem őket, és majd meglelik a helyüket a rendszerben. Vagy nem.

Elvileg itt most a vizuális kultúráról cserélünk eszmét. Ki volt önre e téren a legnagyobb hatással?

A szüleim. Apám jó nevű újságíró és művészettörténész volt, és kevesen tudják róla, de emellett nagyszerű festő. Anyám pedig restaurátor. Odafigyeltek arra, hogy megtanítsanak látni. Apám illusztrációkat tépett ki innen-onnan, és ideadta nekem, hogy különböző szempontok alapján rendszerezzem őket. Híres épületek, csendéletek, festmények, portrék, fi ú, lány, mindenféle akadt a papírfecniken. És egyre mélyebbre lehetett menni a kategorizálásban. Iskola után ez volt a kedvenc szórakozásom. Nagyon alkalmas volt arra, hogy fejlessze a vizuális készséget. Aztán jött az első külföldi utazásunk. Tizennégy éves koromban elvittek a szüleim egy olaszországi körútra. Akkoriban itthon még semmi nem mozdult, szürkeség volt, Trapper farmer meg lakótelepek. Ami az érintetlen Umbriában, Velencében vagy éppen Padovában zúdult rám, az a rengeteg szépség, nagyvonalúság, tarkaság, izgalom, hatalmas robbanást idézett elő bennem. Az volt Olaszország hőskora: Antonioni, Pasolini, Anna Magnani, folyamatos politikai válságok, egy pulzáló demokrácia! Másfél hónap után jöttünk haza, és én éreztem, hogy többé nem lesz nyugalmam: utazgatnom kell! Azóta is ezt teszem. Gyűjtöm a benyomásokat.

Az interjú folytatásért és Bojár Iván András szubjektív dizájn és kulturális ajánlójáért lapozzátok fel a Nők Lapja legfrissebb Enteriőr különszámát!

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Erdőháti Áron