Mindenütt jó, de legjobb útközben... - Közeli Bombera Krisztinával

Mint a vihar. Vagy angyalba oltott forradalmár, aki nem tud szó nélkül elmenni a megalázottak, megszomorítottak mellett? Angol–amerikanisztika szakon végzett, most az ATV reggeli adásának egyik műsorvezetője. Mellékesen jogi diplomát is szerzett munka mellett, tehát dr. Bombera Krisztinával beszélgetek. (Bár ő azt mondja, felesleges leírnom a doktort…) V. Kulcsár Ildikó interjúja.

Régen találkoztunk, az első percekben csak örülünk. Megdicsérjük egymás frizuráját, beszámolunk a gyerekeinkről (ő tinikről, én felnőttekről), aztán eszébe jut róluk a legújabb munkája, a tinédzser vloggerek oktatása, és a téma közepébe csap. Bizony nehezen tudom elérni, hogy a beszélgetésünk ne csak a legújabb „szenvedélyéről” szóljon.

– Pont olyan vagy, mint amikor életünkben először találkoztunk! Már nem emlékszem, melyik tévénél dolgoztál, de azt nem felejtettem el, hogy a NANE önkéntese voltál, s bármit hoztam szóba, te mindig visszakanyarodtál a nők elleni erőszak témakörére. Tudom, azóta sok más alapítványnál is önkénteskedtél, hátrányos helyzetű településeken dolgoztál, közhasznú szervezetek kampányaiért tevékenykedtél, éveken át a családon belüli erőszak áldozataira emlékező Néma Tanúk Felvonulás moderátora voltál. Mondd, honnan van ennyi erőd? (Van aki azt kérdezné, miért nem tudsz nyugton maradni?)

– Számomra így természetes, mert ebbe a gondolkodásmódba, viselkedésbe nőttem bele. Ne feledd, orvos szülők gyereke vagyok! Hozzánk hajnali fél négykor is becsöngettek…

– Tőlük „tanultad” a szociális érzékenységet?

– Nem tanítottak, de azt korán észrevettem, hogy nem tesznek különbséget ember és ember között, azonos bánásmód (gyógyítás) jár mindenkinek. Ugyanazt a figyelmet, törődést, ellátást kapta a szüleimtől a tudós és a párttitkár, mint a legegyszerűbb, legszegényebb beteg. Mert az emberek egyenlőek! Ez belém épült, valószínűleg emiatt nem tudok másképp működni. Ezért vagyok rosszul, ha azt tapasztalom, hogy a feljebbvalókkal másképp bánnak, beszélnek, mint a beosztottakkal, és ezért gondolom, hogy segíteni kell mindazoknak, akik a peremre szorultak, vagy „rossz helyre” születtek. Ezért dolgoztam az UNICEF-nél, és vagyok kurátor a gyerekjogokért fellépő Hintalovon Alapítványnál, Gyurkó Szilviékkel még bögréket is árultam egy kampány során. Szerencsésnek tartom magam, hogy megtehetem! Ahhoz, hogy szárnyaljak, sokféle összetevő szükséges, például az, hogy a munkahelyem megengedje, és a családom támogasson. Öröm, hogy a kollégáim kedvelik az ügyeimet, talán néha megmosolyognak, de azt hiszem, szeretnek, becsülnek – ahogy én is őket –, ráadásul a családom nagyon biztos hátteret jelent.

– Ez utóbbi korábban is megadatott. Hiszen a filozófus férjed révén kerültél Amerikába, aki ösztöndíjat kapott.

– De nem először!

– ???

– Én már tizennyolc évesen kijutottam az Egyesült Államokba, ott végeztem a középiskola utolsó osztályát.

– Irigylésre méltó lehetőség a nyelvtanulásra.

– Sokkal több volt! 1990-et írtunk, és a szüleim megszervezték, hogy egy tanévet Kaliforniában töltsek. Csakhogy ahhoz nem volt elég pénzünk, hogy csak a tanulással foglalatoskodjak, tehát dolgoztam. Bébiszitter és afféle cselédlány voltam ingyen egy klassz családnál, akiktől a munkámért cserébe ellátást és a repülőjegyeket kaptam, amiket mi nem tudtunk volna megvenni. De nem ez okozott sokkot, inkább az, hogy rosszul éreztem magam a ciki, kelet-európai cuccaimban a menő amerikai osztálytársaim között. Pedig itthon majdnem úrikislányként nevelődtem (panellakásban), kiváló gimnáziumba jártam, zongoráztam, több nyelvet tanultam. Eleinte nagyon szenvedtem, hogy én vagyok a kaliforniai középiskolában a bicebóca! Az osztálytársaim szuper kocsikkal érkeztek, én biciklivel tekertem… Persze az is kiderült, hogy többet tudok, mint ők, és elég gyorsan lettem a legjobb tanuló. Lassan rájöttek, a bevándorló külsőm ellenére én is vagyok valaki. Aztán a barátnőim segítettek, elvittek bevásárolni, hogy végre normálisan nézzek ki. De az élmény megrázó volt. Rájöttem, hogy az ember könnyen kizuhanhat a magáról alkotott képből, és nem lehet megítélni a másikat a külseje, a pillanatnyi jó vagy nyomorult helyzete alapján. Eszembe jut erről, hogy az öcsémet egy kiváló hajléktalan tanár korrepetálta matematikából. Mi a tanár úrból nemcsak a rossz ruháit, a zacskókban hordott életét láttuk, hanem azt is, hogy mekkora a tudása, az embersége, és micsoda tragédiát osztott neki a sors. Szóval áldom a saját sorsomat, hogy néhányszor én is nagyot zuhantam társadalmilag, ráadásul a legérzékenyebb életkoromban – bárkivel, bármikor megeshet itthon vagy a világ bármely pontján! –, mert formálta a személyiségemet. Alázatra nevelt, hogy magam is voltam rosszul öltözött, „más”, ezért nem ítélkezem soha az embertársaink felett.

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/20. lapszámában olvashatjátok el. A magazint május 16-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Fiala de Gábor