„A humor a kenyér, a tudás a vaj!” - Közeli Görög Ibolyával

Kedvesen fogad a barátságos otthonában. Semmi póz, sok mosoly, belülről fakadó harmónia. Ha „csak” a protokollhoz értene, biztosan merevebb és szigorúbb lenne, ám ő kiváló humorú terjesztője a viselkedéskultúrának is. Nem véletlen, hogy annyi előadásra kérik fel határainkon innen és túl, hogy képtelen eleget tenni az összes meghívásnak. V. Kulcsár Ildikó interjúja.

– Azt hallottam egy lelkes hívedtől, hogy nehéz „megszerezni” téged, mert nem vállalsz három előadásnál többet egy héten. Pedig önkormányzatok, iskolák, vállalkozói és női klubok, bankok, biztosítók és sokféle cég várja a tanácsaidat. Olvastam, hogy nemrégiben skype-on tartottál előadást orosz nyelven a nemzetközi protokollról…

– Jók az információid. Amikor 1999-ben megalapítottam az egyszemélyes cégemet, és nekikezdtem annak, hogy az előadásaimmal, könyveimmel segítsek azoknak, akik érteni akarnak a protokollhoz, és tanácsokat adjak mindazoknak, akik kulturált viselkedéssel szeretnék megtisztelni a többi embert, nem gondoltam, hogy 2018-ban majd el kell döntenem: ennyit bírok, többet nem. Azt sem láthattam előre, hogy ebben az évben írom majd meg a Summa summarum című, ötödik könyvemet, amelyben megpróbálom összefoglalni a tudásomat. Természetesen szórakoztatóan, hiszen a hosszú pályafutásom alatt megtanultam, hogy a humor a kenyér, a tudás a vaj. Ez a kettő képes fenntartani a véges emberi figyelmet, hiszen ha ironizálok a kicsi és nagy neveletlenségeken, akkor a megmosolyogtató példák hatására jobban megmaradnak az információk.

– Gondolom, kifogyhatatlanok a példáid, hiszen láttam a honlapodon, hogy sok civil érdeklődő is fordul hozzád személyes kérdéssel.

– Boldoggá tesznek a kérdéseikkel, mert érzem, érdemes terjeszteni a „tant”! Amíg élek, arra törekszem, hogy lehetőleg huszonnégy órán belül válaszoljak mindenkinek. Legyen szó arról, hogy mit vegyen fel, és mit ne viseljen egy örömanya a gyereke esküvőjén, vagy hogyan viselkedjen egy Brüsszelben dolgozó valahai tanítványom, ha a tibeti lámához megy látogatóba, vagy vigyen-e bort a kedvese apjának egy egyetemista srác az első látogatáskor az édesanyának kijáró virág mellé. És egy mai e-mail: „Ha egy kisvárosba erdélyi és lengyel testvérvárosok delegációi érkeznek, milyen sorrendben hangozzanak el a himnuszok?” Vég nélkül sorolhatnám a témákat, amelyek azt jelzik, hogy az íróik igényesek: inkább segítséget kérnek, mintsem hibázzanak.

– Miért hangsúlyozod, hogy „amíg élek”…?

– Hát kedvesem, hiába élvezi az ember a munkáját, és hiába van rengeteg feladata, az idő nagy úr. Szívesen elmondom tehát – bár a koromat és a testsúlyomat az előadásaimon nem szoktam nyilvánossá tenni… –, hogy betöltöttem a hetvenedik évemet. Nem érzem magam öregnek, inkább élvezem, hogy ebben az életkorban már sok mindent tud az ember, és nemigen kapok olyan kérdést, amire nem tudok felelni.

– Eszembe sem jutott utánanézni az életkorodnak, mert a könyvedben olvastam egy tanár levelét arról, hogy a „Görög Ibolya-varázslat” a tizenéves korosztályban is működik. Aki a tiniket is le tudja kötni, annak nincs kora…!

– Emlékszem, ő becsempészett a szakköri tematikába egy kis viselkedéskultúrát és protokollsztorikat a könyveimből. A gyerekek élvezték! Szerinte bámulatos, mennyire ott van sok gyerekben a belső hang, ami azt súgja, így helyes, úgy nem. Ezt én is gyakran tapasztalom, ezért megyek izgatottan a középiskolákba. Például egy miskolci egyházi gimnáziumban nagy örömet szerzett nekem, hogy az előadásom második része csak a végzősöknek volt kötelező, mégis ott maradtak az alsóbb évfolyamosok. E korosztálynak különösen fontos, hogy humorba csomagoljam a mondandómat! Nemcsak az érdekli őket, hogyan viselkedjenek a felvételin vagy egy állásinterjún, hanem minden: tegezés, magázás, öltözködés, Facebook-kultúra, étkezés, mobilozás, kézfogás, köszönés.

– Hogy állunk a legutóbbival?

– Kiment a divatból a köszönés, és ebbe nem lehet belenyugodni! Gyakran meghívnak, hogy tartsak előadást ügyvédjelölteknek, és én korán szoktam érkezni. Legutóbb megszámoltam: százhuszonötből negyven köszönt. És ez jó arány! Rendben van, nem ismer még, de az felfoghatatlan, hogy látja, ott ülök, rám néz, aztán köszönés nélkül továbbmegy. Nem győzöm sulykolni, hogy nem azért köszönök boltban, liftben, irodában, mindenütt, mert visszaköszönést várok, hanem magam miatt! Szóval van mit bepótolni, tanítani, mégsem vagyok pesszimista. Kőbányán élek, ahol az alsó középosztályhoz tartozik a lakosság többsége, s bizony számtalanszor hallom, megszólják azokat, akik nem köszönnek, vagy neveletlenek.

A Görög Ibolyával készült interjú folytatását a Nők Lapja 2018/19. lapszámában olvashatjátok el. A magazin május 9-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Fiala de Gábor