Itáliai Napló 22. – Játszva bízni, bízva játszani

Bizalomról, önkéntességről és storytellingről mesél nekünk ezen a héten Gősi Lilla.

A képre kattintva galéria nyílik!

Italo Calvino a kedvenc olasz íróm. Magával ragadó műve a Láthatatlan városok. A kötet egy utazó és egy uralkodó, Marco Polo és Kublai kán beszélgetéseinek gyűjteménye. Kitalált vagy megtörtént párbeszédek? Képzelet és valóság határán egyensúlyoznak. Az olvasón múlik, mit ért a játékos szimbolizmus mögött. Marco Polo fantasztikus tájakról mesél, melyek hiába részei a kán birodalmának, az uralkodó sosem fogja megismerni őket személyesen. Ezért bízik az elbeszélőben, és hallgatja gyermeki kíváncsisággal: birodalmában hányféle város, struktúra, közösség létezik.

Calvino azt írja: „…amit ő keres, az mindig olyasmi, ami előtte van, és ha a múltról esik is szó, ez a múlt változik lassacskán, amint előrehalad útján, mert az utazó múltja a megtett út szerint változik.”

Az önkéntességhez való kapcsolódásom lényegét takarják ezek a sorok. Nem tudom pontosan, mi fogad egy-egy kereszteződés, kanyar után, de próbálkozom, utazom, mindig megyek tovább. Ekképp találtam 2015-ben az interneten keresgélve egy tréning felhívást: egyhetes, nyári program Olaszországban történetmesélési technikákról, a storytelling jó gyakorlatairól. Azt ígérték, ha a jelentkezési lap kitöltése után a szerencsés kiválasztottak közé kerülök, térítik az útiköltséget, a szállást, az étkezést. Nem volt vesztenivalóm: jelentkeztem, és felvettek.

Így jutottam el életemben először Sermugnanoba. A pici, olasz faluban több a macska, mint az állandó lakos. A helyiek nem lehetnek többen ötvennél. Tőlük kell kulcsot kérni három apró templomához, és a ritkán járó busz menetrendjéről is őket érdemes kérdezni. Tereit csak az olyan programok idején tölti meg élet, melyre én is érkeztem: ifjúsági cserék, tréningek, csapatépítő foglalkozások alatt. A régi iskola épületét ugyanis egy olasz egyesület használja programjai helyszíneként.

Ez a 2015-ös tréning nem csak szakmai, hanem önismereti téren is sokat adott. Segített megtalálni, milyen irányba haladjak tovább. Szerettem volna minél többet megmutatni a világból az írásaimmal; fiatalokkal dolgozni a non-formális oktatás keretein belül; nemzetközi vizeken kalandozni és visszatérni oda, ahol utazásaim során a legjobban éreztem magam, Olaszországba.

Eltelt két év, és jelenleg önkéntesként itt dolgozom. Sikerült tartani a célokat? És beváltotta-e az önkéntes program a hozzáfűzött reményeimet? Nem. Felülmúlta. Ezt a legjobban az az eset példázza, amikor idén ősszel visszatértem Sermugnanoba. Ismét egyhetes programon vettem részt, egy ifjúsági cserén, ezúttal azonban már nem résztvevőként, hanem az olasz stábnak, a koordináló szervezetemnek segítve. Elsősorban egy bizalomjáték során – melyet egy vendégelőadó vezetett a résztvevőket és a stábtagokat is bevonva – szembesültem vele, mennyire megerősítettek az önkéntesség alatt szerzett tapasztalatok. A játékvezető arra invitált bennünket, hogy dőljünk hátra egy asztal tetejéről, miközben a földön álló társaink összekapaszkodva, hálót alkotva elkapnak bennünket. Volt bennem egy kis félsz, aztán mégis nagy levegőt vettem. Behunytam a szemem, majd elengedtem magam. Dőltem. Társaim óvatosan megtartottak, majd a földre helyeztek. Hála a hálónak, nem esett bajom!

Trénerünk szerint a fenti gyakorlat a szociális háló működését is példázza. Ha „valaki zuhan”, a közelben állóknak kellene képességeikhez mérten beavatkozniuk, reagálni, lépni.

Miért mertem hátradőlni? Úgy gondolom, azért, mert kipróbáltam korábban az elkapó szerepét. Tapasztaltam, hogy együtt tudunk csak létrehozni egy biztonsági hálót, és, hogy a háló elemeként nem érződnek nehéznek még megtermett társaink se, hiszen megoszlik a súly, a terhelés. Ehhez viszont az kell, hogy, ha észreveszünk egy rést, ugorjunk. Proaktívan, magunktól, önkéntesen.

December 5-én az önkéntesség nemzetközi napját, ezzel együtt pedig az Európai Önkéntes Szolgálat (EVS) 30. születésnapját ünnepeltük. Ezzel a bejegyzéssel mindazokra a láthatatlan segítőkre szeretném felhívni a figyelmet, akik, így vagy úgy, szűkebb vagy tágabb környezetünkben, a közösségeink, a hálóink alkotói. Lehet, hogy hétköznapjainkban nem tűnik fel a jelenlétük vagy ritkán értékeljük őket – és gondolok itt családtagjainkra, barátainkra, iskola- vagy munkatársainkra –, ha viszont nem lennének, biztosan több sérülést szereznénk, és nem lenne merszünk, vagy talán lehetőségünk se hátradőlni.

 

Gősi Lilla

Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.

Fotók: a szerző sajátjai