5 dal Edith Piaftól, ami segít élni és érezni

„Biztos vagyok benne, hogy még a halálom előtti napon is egy dal lesz a gondolatom. És ha választhatnék, a színpadon, éneklés közben szeretnék meghalni” – mondta egykor a híres francia sanzonénekesnő Edith Piaf, vagy, ahogy Marlene Dietrich fogalmazott „Párizs lelke”, akinek a hangja olyan erővel hatott, hogy még hozzám is elért egy Isten háta mögötti kis faluba tizenéves koromban... Az 55 évvel ezelőtt elhunyt Edith Piafra Dakos Edit emlékezik.

La Vie En Rose

Fülledt meleg, méhzümmögés, mezítláb futok a járdán a virágoskert mellett, mert a beton égeti a talpam. Rákanyarodok a nagymamám verandájára, a lemezjátszón meg forog az Edith Piaf bakelit. „Hallgasd csak milyen szép! A címe azt jelenti, az élet rózsaszínben” – szól ki a szúnyoghálós ablak árnyékából mama. Az 1945-ben megírt dal azonnal elvarázsolta a gyerekszívemet, pedig akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a csudáról énekelhet a francia sanzonénekesnő. Csak azt tudtam, hogy ennél szebbet még nem hallottam. Ez a dal a mérhetetlen pillanatnyi boldogságot fogalmazza meg, amit az ember csak akkor érez, amikor szerelembe esik. És itt a percen van a hangsúly, mert teljesen mindegy, hogy mi lesz, a legfontosabb, hogy a dal alatt nincs fájdalom, nincs szomorúság, csak az élet rózsaszínben.

Sympathique (je ne veux pas travailler)

A hanyagságot, az egyetemi éveket, a pesti éjszakákat, az első albérletet, a körgangos közös cigerettázások képkockáit idézi a képzeletbeli filmszalagomon ez a zene. A korszakomat, amikor még a csengőhangomnak is ezt a sanzont választottam. És nem a Pink Martini féle feldolgozást, hanem szigorúan az Edith Piafot, mert ez a nő briliánsan tudta hangokba önteni a nemtörődömséget, az elmúlással való nem foglalkozást, a jelenben levést. Szóval, ha nem akartok dolgozni, csak felejtenétek és elvonulnátok, mindenképpen válasszátok ezt a zenét társaságnak!

Mon Dieu

Az 55 évvel ezelőtt elhunyt tragikus sorsú énekesnőnek nem volt olyan pillanata az életében, amikor ne lett volna szerelmes. Végtelen odaadással tudta megélni ezt az érzést, és nemcsak a boldogságát, a mérhetetlen fájdalmát is elénekelte. Úgy, hogy mindezt az is érezze, aki soha nem ismerte, nem találkozott vele azelőtt, csak meghallgatta. Ilyen a Mon Dieu is. Emlékszem, amikor ezt először hallottam, kirázott a hideg, mert ennyire gyönyörűen nem lehet a nagy szerelem elvesztését dalba foglalni. A ragaszkodást, a kapaszkodást és azt a szorongást, hogy mi lesz az emberrel a másik nélkül. Ez a dal a „csak még egy kicsit” érzése.

Sous Le Ciel de Paris

Ó, hányszor képzeltem el, hogy milyen lehet Párizs ege alatt! Aztán Piaf dala megerősített: a Notre Dame tornya ránk nevet, lágy dallam száll egy harmonikán, kéz a kézben sétálnak a szerelmesek. A sanzon alapján elképzelt kép előttem mindig őszi, mert egy ilyen lágy, lassú sanzon csak őszi lehet. Újra beköszöntött ez a szép évszak, ami azt jelenti, a Párizs ege alatt című dalt újra elő kell venni, mert ez nemcsak a párizsi őszt, a budapestit is még varázsosabbá teszi. Hosszú sétákhoz, átgondoláshoz jól fog jönni.

Je ne regrette rien

Fennkölt, magasztos, büszke sláger, olyan, amit a környezetemben élő (szerintem néha túlságosan is) érzelgős emberek nagyon szeretnek időközönként megosztani a közösségi oldalukon. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem nem jelent sokat a Nem bánok semmit sem. Mert néha olyan jó elhitetni magammal, hogy tényleg nem csinálnék semmit másképp akkor sem, ha visszafordítanám az idő kerekét. Dehogynem csinálnék. Viszont utólag már kár azon gondolkodni, mi lett volna, ha – egyszerűen ahogy a 47 éves korában elhunyt Edith Piaf is tette, csak fütyülni kell rá és elfogadni azt, ami volt.

Szöveg: Dakos Edit

Nyitókép: Pinterest