Tudnátok 37 órát aludni?

Egy videó szerint pénzdíjas alvóversenyeket rendeznek Jugoszlávia utódállamaiban. Az, hogy a résztvevőknek felállniuk tilos, bizonyára kevés jelentkezőt rettentene el, de a verseny közben vécézni sem lehet. Így viszont már emberfelettinek tűnik a tavalyi győztes harminchét órás teljesítménye. Bár volt, aki azt írta, hogy a bajnokságot bármelyik anya megnyerhetné, aki kapna három visítás- és házimunkamentes napot, hogy kipihenje magát. Arról, hogy ehetnek-e a játékosok, vagy hogy miként készülnek a tornára – napokig virrasztanak-e – nem esett szó.

Erről a versenyről sokat gondolkodtam a hétvégén. Ahogyan sokat gondolkodtam a Donald kacsáról, a forgalmi dugókról, a régi osztálytársakról és a nagymamámról is. Ugyanis az erdőben sátoroztam a barátaimmal, és annyira fáztam, hogy képtelen voltam elaludni. Hiába terveztem el, hogy a tiszta levegőn, távol a civilizációtól, a számítógéptől és a gondoktól majd hatalmasat alszom, hiába volt rajtam négy réteg ruha, dideregve forgolódtam a vaksötétben. Biztosan tudtam, hogy a hajnal soha nem jön el. Kimászni a sátorból, a hidegbe, nem volt erőm.

Akkor, félálomban jött a felismerés, hogy hasonlót érezhetnek az alvóverseny vége felé a résztvevők. Elgémberedett mindenem, fájt a derekam, ide-oda csapongtak a gondolataim. Ahogy szenvedtem tovább, már oda is eljutottam, hogy ilyen lehet kisbabának lenni. Egy szűk sátorba (kiságyba?) voltam bezárva, és nem tehettem mást, vártam, hogy a többiek felébredjenek. Minden neszre felfigyeltem. Unatkoztam. Minden mozdulat, minden ásítás fontos esemény lett. Az időutazást csak az tette egyre nehezebbé, hogy pelenka nélkül voltam…

Rájöttem, hogy az alvóversenyben nem az az igazi kihívás, hogy elég álmos-e az ember, hanem az, hogy egy idő után lemállanak a hétköznapok képei, és a játékos a sötétben egyedül marad a zsibbadó végtagjaival és a régi emlékeivel. Egyedül marad saját magával.

Hülye egy verseny, gondoltam, és bekapcsoltam a telefont.

Pór Attila