El a kezekkel a hurkáimtól!

Sosem voltam modellalkat, inkább olyan Bridget Jones-osan kerekded, a „röcögő hájaim” pedig az elmúlt évek során hol kevésbé, hol jobban zavartak. Marhára irigyeltem a légiesen vékony nőket és generációkra visszamenőleg a fenébe kívántam az összes alacsony és hízékony ősömet, akiktől a „díjnyertes” géneket örököltem (ezúton is bocs).

Sok-sok munkával mára szerencsére nemcsak a jojó-effektust sikerült egyensúlyba hoznom, hanem a testemmel kapcsolatos érzéseket is. Nem volt egy fáklyásmenet, azt meg kell hagyni, és sokszor a környezetem sem segített abban, hogy maradéktalanul megszeressem, akit a tükörben látok. A mai napig emlékszem például arra a – számomra – megalázó pillanatra, amikor főiskolásként egy most is jól menő fast fashion divatmárka öltözőjében egy eladótól „L”-es méretet kértem a nyári ruhából, amire régóta gyűjtöttem, majd gúnyos mosollyal az arcán közölte, hogy EKKORA ruhákat ők nem tartanak. Persze tartottak, és a ruhaméret sem volt önmagában nagy, de neki is le kellett valakin vezetnie a frusztrációit. Ez az egy mondat viszont épp elég volt ahhoz, hogy tovább rontsa az amúgy is ingatag lábakon álló viszonyomat a testemmel (ezúton is köszi). És persze az sem segített, hogy a média szinte minden fórumán azt sugallták felém, csak a kifogástalan alakkal rendelkezők lehetnek szexisek, boldogak, népszerűek.

A másik hasonló eset helyszíne viszont már nem egy neonfényes fülke, hanem egy hálószoba védett burka volt, ahol az akkori barátom jegyezte meg, mennyire tetszik neki a kiálló hasam – mert szerinte aranyos. Bóknak szánta, és talán annak is vettem volna, ha nem tesz bele egy csavart a „kiálló” jelzővel. Így ugyanis csupán egy újabb megjegyzés lett a sok közül, amivel néhány ismerős és tapintatlan ismeretlen a testemet illette – persze meg kell jegyezni, hogy szinte mindenkivel megesett már hasonló dolog, a testszégyenítésnek pedig nemcsak a testesebbek eshetnek áldozatul, hanem a vékony emberek is.

Épp ez az emlék suhant át az agyamon néhány napja, amikor az interneten szembe jött velem egy szerelmes férfi Instagram-posztja, aki egy hosszú bejegyzésen keresztül ecseteli, mennyire büszke barátnője kerekded alakjára, hurkáira. A szavai hatalmas visszhangot váltottak ki, mindenki ódákat zengett a magát feministának valló Robbie Trippről, bennem azonban vegyes érzéseket keltettek mondatai. Egyrészt üdvözítőnek tartom, ha bárki veszi a fáradtságot és igyekszik fellépni a testszégyenítés ellen, illetve felhívja a figyelmet arra, hogy a szépségnek mennyi megjelenési formája van – szerencsére ilyenekből egyre több van. Másrészt viszont éppen azok az érzések éledtek újjá bennem, mint amik a fentebb említett helyzetben kerítettek hatalmukba. Értem én a kedves gesztust, de akárhogy is, Robbie szavainak akaratlanul is van egyfajta – és kövezzenek meg miatta, hogy így érzem – negatív kicsengésük.

Minden a testünkre tett vagy kapott megjegyzés tudat alatt belénk ivódik, a részünkké válik, és nagyon nehezen lehet onnan kiűzni, illetve a megfelelő helyre tenni. A testszégyenítés hihetetlenül veszélyes és alattomos dolog, akkor is, ha idegenek teszik, és akkor is, ha a szeretteink érzik feljogosítva magukat arra, hogy látszólag bájos csomagolásba burkolva tegyék velünk.

Robbie példája szerintem épp ezért káros. Hiszen, ha igazán szeretünk valakit, azt nem valami ellenére, hanem mindennel együtt tesszük. Ilyen értelemben, ha teljesen elfogadjuk életünk párját úgy, ahogy van, akkor nincs szükségünk arra, hogy külön hangsúlyozzuk, hogy még „a hurkás testét is” szeretjük és kívánjuk – jutalom főleg nem kellene, hogy járjon egy ilyen vallomásért. Ezeket a dolgokat ugyanis az én olvasatomban nem kell bizonygatni. Számomra sokkal többet ér a jelenlét, ha azt látom, valaki büszkén a másik mellett áll és támogatja – elsősorban nem szavakkal, hanem tettekkel. És nem vár cserébe semmit. Tizenöt percnyi hírnevet pláne nem.

Filákovity Radojka

Nyitókép: Pinterest