Kifulladásig

Miért indul el valaki egy olyan futóversenyen, ahol rögtön a rajtnál negyven fok van, de csak akkor, ha este tizenegykor startol az illető? Merthogy a verseny nappali szakaszait negyvenöt-ötven fokban kell megtenni a kaliforniai Death Valley Nemzeti Parkban, azaz a Halál Völgyében. A bájos nevet azoknak az aranyásóknak köszönheti a terület, akik a Föld egyik legforróbb, legszárazabb helyén járva majdnem belehaltak a kalandba. Itt található egyébként a már ismerősen hangzó Zabriskie Point és a Badwater-medence is, amely nyolcvanöt méterrel a tengerszint alatt fekszik.

Bár a vizes vébé hírei mellett eltörpült a médiajelenléte, de történt itt még júliusban egy olyan magyar sportsiker, amelyről fontos lenne beszélni. Egy negyvenhárom éves nagykanizsai fogorvosnő, három gyerek anyukája, Lubics Szilvia teljesítette a világ egyik legdurvább ultrafutó versenyét, a Badwater Maratont. Amiről – bevallom őszintén – sosem hallottam korábban, és szerintem ezzel sokan vannak így önök között is. Ezen a futóversenyen kétszáztizenhét kilométert kell a versenyzőknek megtenniük, közel négyezer-ötszáz méter szintkülönbséggel megspékelve. Lubics Szilvia huszonnyolc éves korában kezdett futni, azóta a szenvedélye, három Sparthatlont is nyert már. Szilvi – amatőr sportolóként, hiszen ő továbbra is a szakmájából él – sok-sok futónak ad erőt ahhoz, hogy a sport az élete részévé váljon, és ezzel esélyt kapjon egy egészségesebb létformára. Ahogy több rajongója is írja, amikor futás közben fáradni kezd, Szilvi teljesítményére gondol, erőt vesz magán, és folytatja az ő öt-tíz kilométerét.

A verseny távja önmagában piskóta lett volna Szilvinek, ám a Badwater extremitása a hőfok, amire egyszerűen lehetetlen felkészülni. Érdekesség, hogy akárki nem is indulhat, a beérkezett jelentkezések alapján a szervezők választanak, a motivációs levélben pedig egyebek között fel kell tüntetni a korábbi versenyeredményeket, de a futásról, a barátságról (!) is esszét kell írni. Szilvi épp azért, mert először futott neki ennek a kihívásnak, „csak” annyit tűzött ki célul: a jeges sálat, sót, izotóniás italt szállító négyfős csapatának (egyikük a férje!) segítségével a negyvennyolc órás szintidőn belül teljesítse a távot. Ez – bár a hőség száztizenöt kilométer után teljesen kikészítette, alig bírt futni – bőven sikerült neki, 36 óra 9 perc 12 másodperc alatt küzdötte le a távot, a nők között negyedikként végzett.

Elképesztő, emberfeletti teljesítmény, vagy gondolhatnánk azt is: hülyeség, minek csinálja? Ő azt mondja, a hülyeség mindenkinek más. A hosszútávfutás pedig olyan, mintha az egész életünk egy napba sűrűsödne össze. Vannak csúcspontok és nehézségek, nem könnyű, de az élet sem az. Megélni viszont, hogy milyen gödrökből tudunk felállni, hihetetlen érzés, amely a hétköznapokban is velünk marad. Na, ezért.

 

Szigeti Hajni