Együtt (l)enni

Nem szeretek ételt rendelni, se kutyafuttában, esetleg a számítógép billentyűzete fölé görnyedve befalni valamit, egyedül. Azt szeretem, ha sokáig lehet ücsörögni a konyhaasztal mellett, ottfelejtődni a széken, és az ízek mellett szőni tovább a szót. Gyerekkorom étkezőjében egy kerek asztal állt. Amikor kisebb voltam, négyen ültük körbe a hétvégi ebédek, vacsorák alkalmával. Ilyenkor általában együtt is reggeliztünk, volt, hogy a bundás kenyér illata vagy a konyhai zörgés ébresztett. Ahogy nagyobb lettem, a rendszerünk fokozatosan alakult át. Messzire szólított az egyetem és a munka, eggyel kevesebben lettünk, így ritkultak a közös étkezések is.

Többféle albérletben laktam, de bármilyen is volt a lakás, a konyha mégis mindig központi szerepet kapott. Dideregtem olaszországi télen a tűzhely mellett, míg a lakótársaim spaghetti alla carbonarat készítettek. Főztem szlovák lakótárssal Franciaországban lecsót és főzelékeket. Legutóbb pedig egy kedves német barátnőmmel alakítottuk ki vacsora-rituáléinkat. Sütöttünk palacsintát, gofrit, perecet, és beszélgettünk sokáig, éjszakába nyúlóan, míg a gyertyatartóul szolgáló régi borosüveg nyakán a lefelé futó viasz hosszú csíkokat hagyott.

Most öt önkéntessel élek egy olaszországi albérletben. Hat lány, hat különböző országból! Az olvasó könnyen elképzelheti, mennyire más szokásokat, gasztronómiát hoztunk magunkkal ide. Grúziában nehéz ételeket, sok krumplit esznek. A portugál lakótársam általában halra, zöldségre, gyümölcsre vágyik. A palesztin lány za’atarral ízesített olíva olajba tunkolt kenyeret csipeget. Mindeközben pedig a boltokban remek, friss alapanyagokat kapni, melyekből könnyű olaszos fogásokat dobunk össze. Különösen változatos ez a mi mostani étkezőnk! Ismerkedünk az olykor vadul hangzó ízkombinációkkal és nem utolsó sorban, egymással. Mert nem csak receptekről van szó. Az asztal mellett eszünkbe jutnak az ételekhez kapcsolódó történetek, mesélünk a családunkról, a szokásainkról és persze megbeszéljük az aktualitásokat, a jelenünket, melyet együtt élünk át.

A kismadár című filmben egy halmozottan sérült kislányt, aki nem képes a környezetével kommunikálni, a nevelőnője arra kényszerít, hogy késsel-villával, az asztalhoz ülve, illedelmesen egyen. A megismerési folyamat nagy lépése ez! A gyerek kapálódzik, szétdobál evőeszközt, összetör tányért, poharat, a földhöz veri magát. Végül azonban megtanul nem elcsatangolni, minden mássága dacára a családjával enni.

A közös étkezés még mindig kapocs lehet a gyermekek és a szülők, sőt felnőttek és felnőttek között is. Csak néhány pozitív hozadék, hogy a kicsik szocializációját, beszédfejlesztését segíti, érzelmi biztonságot ad, és a kapcsolatok minőségét erősíti. Az európai országokban, így nálunk sem tűnt el még a hagyománya, de Amerikában már kevésbé rózsás a helyzet. Kampányolnak, hogy ne kopjanak ki az otthoni, közös étkezések. Remélem, sikerrel járnak, habár az interneten keringő rengeteg magányos menüt mutató fotó egyelőre nem ezt támasztja alá. Pedig sivár, sok minden mentes élet az, ahol a családok és a közösségek már együtt (l)enni sem tudnak.

Gősi Lilla