Nem áru!

Nagy lárma volt az itáliai sajtóban néhány héttel ezelőtt egy kisbaba miatt. Történt ugyanis, hogy egy harmincöt éves olasz nő megbeszélte egy kelet-európai várandós anyával, hogy megveszi tőle a születendő gyerekét. Állítólag húszezer euróért. Aztán eljátszotta a külvilágnak egy neten vásárolt műpocakkal, hogy másállapotban van. Persze béranyákról már régóta hallhatunk, s jogosan gondolhatják sokan, hogy a „műterhes” beteg, de most ne foglalkozzunk a törvényszegéssel és a drámai hazugsággal, csak a gyerekkel! Ugyanis egészséges, ám félvér kisbaba született, mert az apa Afrikából származott, akivel futó viszonya volt a béranyának. Emiatt az üzlet nem jött létre, mert az „áru” hibásnak találtatott a sötét bőre miatt, és a vásárló visszaadta az eladónak. Mint amikor rendelek egy ruhát a neten, majd visszaküldöm, mert bő vagy szűk. A két nőt letartóztatta a rendőrség, közben a baba először a Rómában dolgozó biológiai apjához került, majd állami gondozásba vették.

Így kezdődött egy kisbaba élete a huszonegyedik század elején. Ember ő, vagy tárgy? Netán hibás áru? Egy jelentéktelen életke, akinek csak az lett volna a dolga, hogy megédesítse a két vetélésen már átesett olasz nő hétköznapjait? És a szülőanyja világra hozza, eladja, aztán tovalejt? Lehet, hogy ennél a Taigetosz is emberségesebb? Nem tudom. De az biztos, hogy gyerekkorom Kormos kutyájának nagyobb becsülete volt a családunkban, mint ennek az újszülöttnek az őt életre hívó környezetében. Pedig minden kisbaba egyedi és megismételhetetlen csoda, hiszen nincs két teljesen egyforma ember a világon!

Eszembe jut, hogy jó néhány évvel ezelőtt volt Budapesten egy Esélyegyenlőségi Minisztérium, és én megkérdeztem a jó szándékú minisztertől, nem zavarja-e, hogy olyasminek az első embere, ami nem létezik. Pedig akkor még nem tudtam, hogy az elkövetkezendő esztendőkben „az ember úgy elaljasul” – a térségünkben nincs háború! –, hogy pénzért árul gyerekeket. Az egyik újszülöttet gondosan berendezett gyerekszoba és aggódó család várja, a másikat dobálják, mint a bőröndöt a repülőtéren. Pedig rá is érvényes, hogy az élet első évében kapott szeretet, törődés, ölelés, az anya személye, mosolya, érintése mindennél fontosabb.

Tudom, nincs módunk klónozni mondjuk Böjte Csabát – hogy legyen belőle több millió –, ezért gondolom, hogy legalább a magunk kis körében kellene észrevennünk a tárgyként kezelt gyerekeket (a megalázottakat, a veréssel nevelteket, a szeretet híján vacogókat, a visszaadott örökbefogadottakat, akik szintén hibás árunak minősülnek), és tennünk kellene valamit értük! Mert nem lehet tehetetlenül szemlélődni… Magam gyermekded hittel gyújtottam gyertyát a kedvenc templomomban e kisbabáért, és feladtam egy bébiruhákkal teli, kövér csomagot egy segélyszervezetnek. Kevés? Szinte semmi. De ha sokan járnánk nyitott szemmel-szívvel, és próbálkoznánk…?

V. Kulcsár Ildikó

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/20. lapszámában jelent meg.