Levezetés

„Nem értem, miért jó egymás izzadt hónalját szagolgatni” – mondta be a 4-6-os villamos vezetője valamelyik reggel, amikor egy siető utas még felfurakodott mellénk a zsúfolt járműre. „Remélem, elkésik!” – üdvözölte kollégája néhány hete azt a férfit, aki miatt várnunk kellett egy piros lámpát, mert nem hagyta bezáródni az ajtót. A harmadik sofőr, akit mostanában hallottam, mérgesen förmedt a tolakodókra: „Itt áll mögöttünk a következő szerelvény!” Arra egyikük sem tért ki, mit tegyenek az utasok, ha a hatalmas tömeg miatt már két villamost is elengedtek – nem fértek fel, vagy csak nem akarták mások „izzadt hónalját szagolgatni” –, de most már tényleg szeretnének beérni a munkahelyükre.

Nyilván a vezetőknek se könnyű. Tudjuk, látjuk, sokféle ember használja a tömegközlekedést, és többen tényleg próbára teszik a sofőrök türelmét. Bliccelnek, beszólnak, rongálnak, szemetelnek – nem ok nélkül kérgesedik a vezetők szíve. Pedig néhányan mindent megtesznek az utasokért. Mint például az a buszsofőr, akit hősként ünnepelt az internet, mert két megálló között mesét mondott egy síró kisgyereknek. Korábban egy kétéves kisfiútól kérdezte meg, hogy hívják, majd sok szeretettel köszöntötte a mikrofonon keresztül.

Stresszes világban élünk. Mindenki rohan, főleg reggel, tömeg van, tülekedés. Mi is bosszankodunk, ha késik vagy csigatempóban vánszorog a villamos. A vezetők meg végeznék a munkájukat, és a századik őrültnél már eldurran az agyuk. Kár érte, hiszen a tömegközlekedés mégiscsak egy szolgáltatás, amiért a többség fizet. Nem elegáns, ha az ingerült sofőr arra használja a hangosbemondót, hogy megdorgálja az utasokat. Káromkodhatna mikrofon nélkül is. Vagy még szerencsésebb lenne, ha máshol vezetné le a feszültséget. Például jógázhatna a műszak előtt. Vagy kérhetne a forgalmi irodában egy kis zugot, ahol, ha bántja valami, kedvére elvonulhat. Mondjuk, így:

Pór Attila